1815 > 1918

Míg a Szent Szövetség rendszerét a győztesek legitimációja és békét garantáló egyensúlya biztosította, addig az 1918-at követő párizsi rendezésnek szellemi alapja nem volt, végrehajtóinak pedig nem maradt erejük megőrizni a törékeny békét.

Európa két nagy konfliktusát, a napóleoni háborúkat és az I. világháborút eltérő módon zárták le. Míg az 1814/15-ös bécsi kongresszus méltányos békét ajánlott Franciaországnak és a békét garantálni tudó egységbe (Szent Szövetség) tömörítette a győzteseket, addig az 1919 és 1923 közötti békék megalázták, feldarabolták és kifosztották a veszteseket, miközben a magukat győztesnek nyilvánítók is elégedetlenek, ráadásul gyöngék maradtak. A Párizs környéki békék nagy tanulsága, hogy a békét nem a status quo szüli, hanem a status quo olyan, hogy békét eredményez. Ez annál is inkább így van, mivel a napóleoni háborúk után száz évig – nagyobb megrázkódtatások nélküli – béke honolt a kontinensen, a Párizs környéki békék viszont csupán húsz évig maradtak érvényben.

A dinasztikus alapon álló bécsi kongresszus rendszere a francia forradalommal és Napóleon császárságával szemben fogalmazódott meg, és a forradalmi ideológiák (1789 eszméi, nacionalizmus, polgári forradalom) terjedésének volt hivatott gátat vetni. Nagy-Britannia, a Habsburg Birodalom, a cári Oroszország és a Porosz Királyság korábbi határai közé kényszerítette vissza Franciaországot és restaurálta a Bourbon-trónt, de annak ellenére nem alázta meg Franciaországot, hogy Párizs már a megelőző negyedszázadban is sokat látott terein 1814-ben kozák lovasok melegedtek tüzeik körül. A cél nem a győzelem maximális kiaknázása, hanem az 1792-es „forradalmi háború” előtti egyensúly helyreállítása volt. Metternich herceg vezetésével tehát nem a győztesekre szabott új világot hoztak létre, hanem restaurálták a régi rendet. Franciaországot meghívták a sorsáról döntő találkozóra, a korábban is feudális széttagoltságban lévő német és olasz területeket újraosztották egymás között, Napóleon forradalmi államalakulatait megszüntették és módosításokkal visszatagolták őket a régi–új rendbe. A területvesztéseket más birtokok odacsatolásával kárpótolták, Franciaország pedig azt kapta, hogy nem vesztette el becsületét. Minden fél úgy érezhette, hogy nyert, amennyiben pedig nem, legalább azt, hogy nem veszített.

Az egymással forradalom-ellenes egyezségre lépő porosz, orosz és Habsburg uralkodó Szent Szövetsége őrizte a kontinentális status quot. Ez annak ellenére sikerült, hogy a rákövetkező száz évben Európa térképe jelentősen átalakult: évtizedes harcok árán létrejött az egységes Olaszország (benne, újabb súlyos harcok árán, a Szentszékkel), az 1870–71-es francia–porosz háború a Német Császárság Versailles-ban való kikiáltásával végződött, helyi háborúk sokasága zajlott (ezek között a legsúlyosabb a század derekán a krími háború volt), Franciaország száz év alatt több forradalmat és restaurációt, egy újabb császárság-alapítást, majd republikánus győzelmét élt meg, a nacionalizmus 1848–49-es forradalmait pedig a munkásmozgalom lázongásai követték, nemzeti felkelések sora tört ki (például a görög szabadságharc, a lengyel, ír és albán megmozdulások), Oroszország aspirációkkal lépett fel a Balkánon, ahol a keresztény államok közvetlenül a világháború előtt szakadtak el az Oszmán Birodalomtól, s akkor a gyarmatosításból eredő konfliktusokról még nem is beszéltünk! A békét mégis az bontotta meg, hogy a fennálló (gazdasági, geopolitikai) rendet őrző Londonnak és Párizsnak elfogyott az ereje a minden szempontból felemelkedő Berlin megfékezéséhez.

1918 után a totális megsemmisítés ígéretével indított háború totális békét követelt. Ebbe jelentősen közrejátszott, hogy az I. világháború győztesei, különösen az Egyesült Államok és Franciaország nem területvédő, hanem forradalmi háborút vívtak. (A feudális–dinasztikus birodalmak által elkezdett háború végül – az ehhez hasonló korábbi konfliktusokhoz képest – területileg és időben is kiterjedt és republikánus átalakulások sorát eredményezte.) Márpedig a forradalmi háború sajátja, hogy az ellenség megsemmisítéséig tart, az új rendszert pedig úgy kell alakítani, hogy a megvert ellenfél soha többé ne tudjon támadást indítani. A Párizs könyéki békediktátumok a wilsonizmusból fakadó agresszív pacifizmus, a győzedelmes francia nacionalizmus és a brit gazdasági expanzionizmus együttes érvényesülését jelentették.

A kortársak véleménye egyértelműen elítélő volt, hiszen a négy évig tartó háború után végleges és hosszú távú békét akartak, nem pedig egy újabb háború lehetőségének megteremtését. Thomas Mann felháborodott naplójegyzetekben fakadt ki 1918. október végén: „Látom a győztesek önteltségét és könnyelműségét, mindinkább örömüket lelik az erőszakban”, és „elolvastam Wilson jegyzékét. Undort és elkeseredést érzek. Az a felfogás, hogy ezért a háborúért mindenekelőtt egyedül Németországnak kell vezekelnie, farizeus képmutatás”.Az idős Georges Sorel ezzel kommentálta a fejleményeket 1920-ban: „A német nép megbüntetésének gondolata a politikusok gyerekessége, akik módot akarnak találni arra, hogy az igazság nevében igazoljanak annexiókat és jóvátételeket.” A békeszerződéseket nem minden politikai számítás nélkül, de kétségkívül helyesen nevezte Lenin avesztesekre erőszakolt ukáznak. Mint mondta, ez nem más, mint „uzsorás béke, gyilkosok és mészárosok békéje, rablóbéke, amely az emberek tízmillióit, köztük a legcivilizáltabb embereket is, rabszolgasorba taszítja. Ez nem béke, ezek olyan feltételek, amelyeket fegyveres útonállók diktálnak a védtelen áldozatoknak.”

Az I. világháborút lezáró békeszerződések azon alapultak, hogy mindenekelőtt Németországot és szövetségeseit (ezek: az Osztrák–Magyar Monarchia „eredendő bűnének örökébe lépő” Ausztria és Magyarország, az Oszmán Birodalom, valamint Bulgária) el kell ítélni, meg kell büntetni, egy újabb háború megindítására képtelenné tenni, és a háborúért viselt összes felelősséget rájuk testálni, amely utóbbi természetesen tetemes anyagi jóvátételt is jelentett. Vagyis a győztesek maximálisan kihasználták helyzetüket, mit sem törődve a jövővel, hiszen egykori ígéretükkel szemben ezzel egy további háborúnak nem vették elejét, sőt inkább alapot vetettek neki, és a „demokrácia számára biztonságossá tett világ” (Woodrow Wilson) feltételeit sem teremtették meg. A Németországot sújtó versailles-i és a többi hozzá hasonló béke nem megállapodás eredménye volt, hanem olyan bírósági ítélet, amely ellen fellebbezésnek helye nincs. A háborús győzelmet utólag a vesztesekkel igazoltatták: a versailles-i béke szövegében megfogalmazottak szerint kizárólag a németek voltak „a veszteségek és károk okozói, [ilyenformán pedig] felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik a rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek”.A győztesek narratívája szerint a nyugati antantállamok csupán védekező áldozatok voltak.

John Maynard Keynes Versailles-ban szakértőként volt jelen, majd a Németország és ezáltal Európa gazdaságát tönkretevő békeszerződés ellen mintegy tiltakozva, hazautazott. Tapasztalatairól írott könyvében aggodalmának és keserűségének adott hangot (A békeszerződés gazdasági következményei. 1919) – amitől félt, az egy gazdasági recesszióba süllyedő, következésképpen háborúba sodródó Európa volt. „Aligha akadtak a történelemben ennyire torz, nyomorúságos, egyetlen felet sem kielégítő tárgyalások, mint a párizsiak. Nem hiszem, hogy bárki, aki részt vett ebben a vitában, szégyenkezés nélkül tekinthetne vissza szereplésére” – emlékezett, és hozzátette, hogy bár a háborút állítólag a nemzetközi megállapodások sérthetetlensége érdekében vívták, a győztesek mégis minden effélét áthágtak.

Henry Kissinger, aki első könyvét a bécsi kongresszus békeművéről írta, úgy értékelte a párizsi döntés-sorozatot, hogy „az európai nemzetek meggyőzték magukat, hogy a kompromisszum nem hozhat igazi békét, az ellenséget teljesen el kell pusztítani”, ám „végül egyetlen ország sem érte el a célját: Németországot nem békítették meg, Franciaország biztonságát nem garantálták, és az Amerikai Egyesült Államok visszahúzódott a rendezéstől. Az I. világháborút lezáró mohó békének ez a kényelmetlen és időszerűtlen konstrukciója a mai napig meghatározza sorsunkat.

Békés Márton