Szerelem, család – háború
Magyar Imre: Az évszázad gyermeke. Szépirodalmi, Bp., 1980. 19. o.
„Kicsit ijedt vagyok. Nem szeretem a zűrzavart, és nem szeretem, ha anyu sír. Zászlókat is láttam. Általában hangos dolog volt. De anyu sírt. Kitört a háború. Négyéves voltam.”
A 19. század változást hozott a gyermekekkel kapcsolatos közgondolkodásban is: nagyobb figyelem irányult a legifjabbakra, fontossá vált sajátos igényeik kielégítése úgy a lakáskultúra, mint az öltözködés vagy a művelődés területén. A háború kitörése nyomán a szülők nyugtalanságát gyermekek tömegei érzékelték, ám az addig biztonságos családi háttér megváltozása legsúlyosabban azokat érintette, akik édesapjukban a kenyérkeresőt is elveszítették, és hadiárvákként kiszolgáltatottá váltak a nehéz időkben.
A frontra kerülő családfenntartó munkáját az otthon maradtaknak kellett ellátni, ami magyarázza a tanköteles, de elemi iskolákba be nem íratottak számának növekedését a korszakban. A nehezebbé váló életkörülmények miatt sok anya kényszerült lemondani gyermekéről, melyet az állami gyermekmenhelyeken gondozottak számának növekedése jelzett. A létfenntartás megnehezülésének egyik további következménye volt a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények számának jelentős növekedése a háború kitörését követő években. Még ha túlzónak tűnnek is a Vámbéry Rusztem által írtak, miszerint a rendőrség által előállított kolduló, csavargó gyermekek száma a háború éveiben tízszeresen haladta meg a 8 millió lakosú Londonét, a jelenség velejárója volt a megélhetést kereső, „egyszülőssé” vált családok tömeges városba áramlásának. Mindeközben a társadalmi gondoskodás intézményes keretei is fejlődtek: 1914 őszén létrehozták a hadbavonultak családtagjait segítő Budapesti Központi Segítőbizottság gyermekvédő osztályát, mely az iskolákkal együttműködve gondoskodott napköziről, étkeztetésről, ruházásról. Bár a rászoruló gyermekek ellátását és védelmét nem sikerült teljesen kielégítően biztosítani a háborús években, az ún. árvaszékek, az Országos Gyermekvédő Liga, valamint a fővárosban a fiatalkorúak jogi képviseletét ellátó Budapesti Ügyvédi Kör Gyermekvédő Bizottsága együttesen igyekeztek javítani a nehéz sorsúak helyzetén.
„Vajon viszontlátták-e egymást valaha?”
A háborús lelkesedés idején, a fényes búcsúztatások, mámoros győzelmi indulók és virágeső közepette a frontra indulók szembe találták magukat a szeretteiktől, családtól való búcsúzás fájdalmával is.
Az 1914 nyarán kirobbant nagy háború kihatással volt nemcsak a politika és a hadi események folyamatára, hanem az élet minden területére. Újraformálta a mindennapokat. Szinte a társadalom egészét érintette valamilyen formában a háború, alig akadt család, amelyikből a férfiakat ne hívták volna be katonának. Sok családnak vagy ifjú párnak kellett szembesülnie a háború okozta kényszerű elválás gondolatával. Természetesen a szétszakítottság, a hiány, a halál közelsége következtében sokszor újra- és felértékelődtek az emberi kapcsolatok. A frontra induló vagy a lövészárkokban sínylődő katonákban egyre nőtt a ragaszkodás az otthon maradottakhoz, szerelmeikhez, feleségeikhez. Sokan kötöttek házasságot a bevagonírozás előtt, a katonák rendezett viszonyokat igyekeztek maguk után hagyni. Krúdy Gyula is ír erről: „…mily nagyszerű búcsúzások lehettek ezen a héten…hány vőlegény jutott előbb menyasszonyához és hány tartalékos udvarló nyert meghallgatást az eddig hiába ostromlott nőnél.” [1] A híres írónő, Kafka Margit szintén 1914 augusztusában Szegeden ment férjhez Bauer Ervinhez, akit a házasságkötés után pár nappal a békéscsabai 101-es gyalogezredbe soroztak be. A kapcsolatot ettől kezdve napi levél- és táviratváltáson keresztül tartották. Ez volt az összeköttetés egyetlen módja a harcolók és a család között. Mivel ekkor még mindenki egy rövid lefolyású, győztes háborúban bízott a levelek többségéből a mielőbbi viszontlátás reménye köszön vissza, ami a háború elhúzódásával egyre kilátástalanabb lett. A katonák néhány hónapos frontszolgálat után kaphattak egy-két hetes szabadságot, amikor alkalmuk nyílhatott hazalátogatni. A földdel rendelkezők közül is sokan mehettek haza „aratási szabadságra.” Az otthon töltött idő azonban hamar véget ért, és ilyenkor a búcsú még nehezebb volt.
Az elválás azonban nem csak a fronton harcolók életét nehezítette meg, hanem természetesen az otthon maradottakét is. Az egyedül maradt nők gyakran vették át a családfenntartó szerepét és az eddig férfiak által végzett, de a háború miatt megüresedett munkahelyeket is ők kezdték betölteni. Emellett később kivették a részüket a sebesültek és rokkantak gondozásából és a fronton harcolók karitatív megsegítéséből is. A mindennapi nehézségek, mint a jegyrendszer bevezetése, az árnövekedés vagy az ellátás akadozása mellett talán a harcoló férfiakért való aggodalom és a hiány érzése volt a legelviselhetetlenebb. „Az ember hazatart, lihegve siet (hisz csak azért ment el, hogy időt engedjen a sorsnak), elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre – s a pléh kegyetlenül visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni; üres megint!” [2] – írta Kafka Margit naplójában, aki ekkor tanítónőként dolgozott Pesten. Ezt a helytállást azonban természetesen kellett venni. A Kecskeméti Lapok hasábjain megjelent írásban például próbálják buzdítani a város egyedül maradt asszonyait és leányait, hogy vegyenek példát az 1848-as forradalom nagyasszonyairól, akik nem sírtak akkor sem, amikor egyik fiuk meghalt a csatában, hanem harcba küldték a másikat is.
A háború vége ismét újabb nehézségek elé állította a családokat. A hazatérő katonák nehezen illeszkedtek vissza a megszokott mindennapokba. Sokan tértek vissza testileg és lelkileg is sérülten, ráadásul egy politikailag és társadalmilag is felbolydult helyzetben találták magukat. És persze nagyon sokan már soha nem láthatták viszont egymást.
Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban. Európa, Bp., 1985. 154. o.
„Egy kép különösen élénken maradt meg az emlékezetemben. Egerben nagyon sokáig állt a vonatunk, mert katonaszállító vagonokat csatoltak hozzá. Fülkénk ablakából egy ölelkező férfira és nőre esett a pillantásom. Szótlanul és mozdulatlanul álltak, összesimulva, mintha nem is két ember lett volna, hanem egyetlen lény. Mintha kőből faragta volna ki őket Rodin. Amikor felüvöltött a mozdony sípja, hirtelen kettéváltak, mintha valami rettenetes erő tépte volna ketté az egyetlen lényt. És akkor megláttam az asszony arcát. Tragikus és kimondhatatlanul kétségbeesett volt ez az arc. Két karját szótlanul nyújtotta a férfi felé, mintha hangtalanul, de egész lényével könyörgött volna, hogy ne menjen, maradjon. A katona pedig halálsápadtan futott a lassan már meginduló vonat mentén, s felugrott az egyik kocsi lépcsőjére, de visszanézni már nem mert. Az asszony ájultan esett össze, mint valami halottat, úgy vitte el másik két nő. Nem tudtam visszafojtani könnyeimet; orromat a vonatablak piszkos üvegéhez szorítottam, mert nem akartam, hogy meglássa valaki. Sokszor gondoltam később is erre a párra. Vajon viszontlátták-e egymást valaha?”
„Egyelőre a nők voltak a háború kétségtelen áldozatai, azok, akik itt maradtak, és szakadatlanul reszkettek – nem magukért, hanem szeretteikért. Ők nem vághatták magukat hősi pózba, nem narkotizálhatták magukat a harctéri romantika és hősiesség hazug mérgével. Némán, tehetetlenül, vérző szívvel vártak.” 153. o.
Az első világháború társadalmi hatásait tekintve, talán nem számít túlzásnak azt állítani, hogy többek között a nők szerepében is gyökeres változást okozott. Igaz, bizonyos folyamatos fejlődés már jól kivehető a századforduló során (pl. oktatásban való arányuk hirtelen megnövekedése, a polgári házassággal a válás lehetőségének elnyerése, a szavazati jogukért való küzdelem), de a háború következtében fellépő férfihiány, a gazdasági-, termelő- és munkafolyamatokban megjelenő egyre magasabb női foglalkoztatottság, illetve a háború következtében módosulásra kényszerülő családszerkezet, mind-mind a nők helyzetében és megítélésében beálló változások előremozdítói voltak.
Míg a 19. században még az volt a természetes, ha a nő nem dolgozik az otthonán kívül, nem politizál, kizárólag a családjának szenteli életét, és egyfajta alárendeltségben él; mindezt a háború és annak messzemenő társadalmi következményei erősen módosították.
A századforduló táján jelentősen módosult női szerep mind gazdasági, mind kulturális tényezők együttes hatására jött létre. Igen nagy lendületet adott a nők oktatásának terén gróf Wlassich Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1895-ös leirata, melyet a budapesti és a kolozsvári egyetem tanácsához intézett. A nők számára ezzel megnyílt a lehetőség a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi pályán való tanulásra, majd ezeken a területeken való elhelyezkedésre. Az 1900-as évek elején több választójogi törvénytervezet is született, de mindegyik mellőzte a nők politikai jogait; a nők választójogi harcát kizárólag a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (az 1903-as programjukban megfogalmazott általános jogegyenlőség elvéből kiindulva) és a Feministák Egyesülete támogatta.
A világháború kitörésével viszont egyre több nő volt kénytelen munkába állni, hogy „csonka” családjának a betevő falatot megszerezze, éppen ezért nem tekinthető meglepő adatnak, hogy például a bányászattal és kohászattal foglalkozó nők száma szinte megduplázódott az 1916-1917-es években.
A Nő című feminista folyóirat például így fogalmaz rendkívüli kiadásában a világháború kitörése alkalmából 1914. augusztus 1-jén megjelent számában: „Mindent meg kell tennünk, amit erős, szerető, cselekedni tudó anyák tehetnek nemzetünkért, amelyet a háború csapása sújt.”
[1] Magyarország. 1914. XXI. évf. 186.
[2] http://nagyhaboru.blog.hu/2014/02/12/a_kisemmizett_kerdetlen_mellozott_ember_asszony
