Repesz és srapnel ellen – a világháború sisakjai
1914-ben, az első világháború kezdetén a hadban álló országok hadseregei még tradicionális fejfedőikkel indultak harcba. Ezek semmiféle védelmet nem nyújtottak a modern, iparosított hadviselés által a harctérre „acélvihart” zúdító géppuskák, lövegek és aknavetők lövedékei és repeszei ellen. 1915-re a harcoló felek stratégáinak feltűnt, hogy a háború kirobbanása óta feltűnően megszaporodtak a fejsérüléses esetek. Ennek oka a lövészárok-hadviselés jellegében keresendő, ugyanis a földbe vájt fedezékre felülről érkező, a tüzérség által kilőtt repeszek és srapnelek ellen a hagyományos katonai sapkák nem nyújtottak védelmet. Ekkor vetődött fel először annak a gondolata, hogy valamilyen acél fejvédő segítségével a tüzérségi tűz okozta veszteségeket számottevően mérsékelni lehetne. A rohamsisakok megtervezésekor különböző középkori gyalogsági sisaktípusokat vettek alapul.
Elsőként 1915 júliusára született meg feltalálója, August-Louis Adrian után az „Adrian M15" néven rendszeresített francia rohamsisak. majd egykilós súlyával jelentősen könnyebb volt, mint a későbbi német sisaktípus, ellenben kevesebb acélt is tartalmazott, így nem nyújtott akkora védelmet. A fejvédő elején lévő címer a katona fegyvernemét jelölte, külön jelvénye volt a gyalogságnak, tüzérségnek, utászoknak, tankkezelőknek, szanitéceknek stb. A sisak festése eleinte a francia „égkék" színű uniformist követte. Az antant országai közül többen is ezt a típust rendszeresítették: a belgák, olaszok, szerbek, oroszok, románok és görögök is. A különböző szövetséges nemzetek a francia alapú sisakra saját országuk címerét helyezték és más színű festéssel gyártották.
A brit John L. Brodie 1915-re alkotta meg saját fejlesztésű fejvédőjét, amit 1916-ban kisebb módosításokkal „Helmet, Mark I” néven rendszeresítettek a Brit Birodalom fegyveres erőinél. Brodie a fejvédő elkészítésekor a középkori „kettle hat" (főzőkondérra emlékeztető) gyalogsági sisakot vette mintául. A francia sisakkal ellentétben ezt egyetlen vastag acéllemezből préselték, így nagyobb védelmet nyújtott és tömege is egy kiló körüli volt. A sisakot kézzel festették khaki színűre. A háború során a brit sisaktípust használta még a kanadai, ausztrál, új-zélandi és az amerikai haderő is.
A német variáns 1916-ban született meg, tervezője Dr. Friedrich Schwerd, a Hannoveri Műszaki Intézet tanára volt. Előállítási költsége magasabb volt, mint a brit és francia változatoknak, ellenben sokkal jobb védelmet nyújtott azoknál, mivel védte a tarkót és a füleket is. Tábori szürke festéssel látták el, súlya pedig 1–1,4 kg között változott, a sisak nagyságával arányosan. A verduni csata (1916. február–december) során jutott el először a német csapatokhoz. A háború alatt a típus három módosítást ért meg, ezek között csupán kisebb eltérések voltak.
Ernst Jünger 1920-as Acélzivatarban c. visszaemlékezésében így ír az acélsisak hasznosságáról: „Egyszer csak – s váratlan hirtelenséggel – olyan érzésem volt, minta kalapáccsal sújtottak volna rám e zűrzavarban, a földre estem. Amikor magamhoz tértem, levettem az acélsisakom. Elhűlve láttam, két nagy lyuk tátong a fémen. Mohrmann hadapród odaugrott hozzám, megnyugtatott, a fejemen hátul csak egy vérző repedést lehetett látni. Egy távoli puskagolyó ütötte át az acélsisakot, ám csak súrolta a koponyámat. […]A nagy kaliberű lövedékekkel folytatott súlyos tűzbe srapnelek is keveredtek; az egyik sokszoros csattogással szórta közénk golyórakományát. Egyik kísérőmet eltalálta az acélsisak hátsó peremén, és odavágta a földhöz. Egy ideig kábán feküdt, de aztán összeszedte magát, felkelt és továbbfutott."
Az osztrák–magyar haderőnél az acélsisak – eleinte saját fejlesztés hiányában – csak későn került bevezetésre. A meglévő sisaktípusok (pl. dragonyos) nem nyújtottak megfelelő védelmet a repeszek, szilánkok és kődarabok ellen. Eleinte a már rendelkezésre álló felszerelések módosításával próbálkoztak: a dragonyosok sisakjáról eltávolították a taréjt, és egy kiegészítő páncéllemezzel látták el. Ez a megoldás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis a fejvédő túlontúl kényelmetlennek bizonyult a használat során. 1916 novemberétől a németek által kifejlesztett sisaktípust (az osztrák–magyar haderőben „Stahlhelm nach deutschem Muster, 1917 M.” néven rendszeresítették) kezdték el importálni, ám a szövetséges fél saját szükségletei miatt nem tudott elegendő darabot biztosítani, ezért a Monarchia hadvezetése utasítást adott a hazai gyártás beindítására, amire 1917 májusában került sor. A hazai produktumot az állszíj rögzítésének helye különböztette meg a német variánstól, Magyarországon a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek gyártotta. Az Ausztriában, Berndorfban működő Arthur Krupp Fémárugyár Rt. ezzel párhuzamosan elkezdte a saját tervezésű osztrák–magyar sisak gyártását is. Ezt „Stahlhelm nach inländisches Muster, 1917 M.” néven rendszeresítették (a „Berndorfer” nevet csak a gyűjtők aggatták rá később, a település neve után). A Monarchiás sisak súlya mérettől függően 1,3–1,5 kg között változott, és tábori barna (az ún. Isonzó-barna), illetve tábori szürke színben készítették.
Az acélsisakkal felszerelt katona az első világháborús frontharcos szimbólumává vált, számos köztéri szobor ezzel ábrázol katonákat.
Felhasznált irodalom:Baczoni Tamás [et al.]: Halálfejes katonák. Az Osztrák–Magyar Monarchia rohamcsapatai 1916–1918. Puedlo Kiadó, Budapest, 2006.
Bálint Ferenc: Az osztrák–magyar katonák felszerelése és az egyenruha változásai az első világháborúban. http://nagyhaboru.hu/vhblog/media/image/workshop/BalintFerenc_Felszereles.pdf (2015.09.10.)
Jünger, Ernst: Acélzivatarban. Noran Libro, Budapest, 2014.
Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója. 17. rész. http://nagyhaboru.blog.hu/2013/06/24/kokay_laszlo_naploja_17_resz (2015.09.10.)Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs. Szerk: Szijj Jolán. Petit Real, Budapest, 2000.
Sheffield, Gary: War on the Western Front: In the Trenches of World War I. Osprey Publishing. Oxford–New York, 2007.
Tubbs, Floyd R. – Clawson, Robert W.: Stahlhelm: Evolution of the German Steel Helmet. Ken State University Press, 2000.
Wiest, Andrew – Barbier, M. K.: Gyalogos hadviselés. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2003.
