Magyarország és a háború
Bohuniczky Szefi: Otthonok és vendégek. Bp., Szépirodalmi, 1989. 205. o.
„Zsibongó, érdekes emberek közé keveredtünk, s mi magyarok érdeklődést keltettünk. Nem egy idegentől hallottuk ezt: – Eddig nem is tudtam, hogy van Magyarország!”
Az 1867-es kiegyezés létrehozói magyar részről kezdettől arra törekedtek, hogy a két fél között minél kiegyenlítettebb, az egyenjogúságra és a kölcsönösségre épülő államjogi, illetve gazdasági kapcsolatot alakítsanak ki. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök figyelme az új, dualista államalakulat elnevezésére is kiterjedt: mivel az Ausztria–Magyarország megjelölést aggályosnak találta, javaslatot nyújtott be az uralkodónak, amelyben az Osztrák–Magyar Monarchia és az Osztrák–Magyar Birodalom címek mellett érvelt. Ferenc József elfogadta a magyar miniszterelnök kezdeményezését, és 1868 őszén az Osztrák–Magyar Monarchia elnevezés bevezetéséről intézkedett. Az egyenjogúság vagy ahogy a korszakban gyakran emlegették, a paritás elvét azonban korántsem sikerült minden tekintetben és minden területen érvényesíteni. Így például a közös kormányszervek Bécsben működtek, legfőbb hadúrként az uralkodó rendelkezett a hadsereg felett, és ő határozta meg a Monarchia külpolitikájának irányvonalát is. Az Osztrák–Magyar Monarchia a külföld előtt lényegében egyetlen államként jelent meg, a közös külképviseletek és a közös hadsereg is ezt a képzetet sugallták. Magyarországnak kevés lehetősége akadt arra, hogy tudatosítsa a kortársakban, nem azonos Ausztriával. Erre a legtöbb esélye a 19. század derekától egyre divatosabbá váló világkiállításokon volt. Az első, 1851-ben London megrendezett nemzetközi seregszemlén, ahol az egyes országok ipari, technikai, tudományos és kulturális eredményeit mutatták be, Magyarország még mint az Osztrák Császárság része mutatkozhatott be. A későbbi, főként a nyolcvanas, kilencvenes években megrendezett világkiállításokon egyre jelentősebb lett a magyar részvétel. Az 1900-as párizsi világkiállításon Magyarország elsősorban közjogi különállását, történelmének egyedi vonásait, önálló gazdasági, kulturális és tudományos eredményeit hangsúlyozta. Mindezen erőfeszítések ellenére Magyarországot a legtöbb külföldi a monarchia részének tekintette.
Fenyő Miksa: Önéletrajzom. Bp., Argumentum, 1994. 180. o.
„Meglátogattam egy bécsi barátomat, a kereskedelmi kamara titkárát, Fischmeisternek hívták, értelmes, világosan látó férfi volt. „Nézd – mondotta – ez a háború nekünk, osztrákoknak nem probléma. Nektek, magyaroknak az. Ha elveszítjük a háborút, a monarchia szétbomlik, s mi, osztrákok akkor Németországhoz csatlakozunk. De mit fogtok ti csinálni? Ti ki lesztek szolgáltatva a győztes nemzetiségeknek s azok patrónusainak, s azoknál nincs kegyelem.”
Az 1866 és 1918 közötti történelmi periódusban Ausztria számára átmenetileg felértékelődött Magyarország, érdekévé vált a vele való rendezett viszony. Amint azonban az Osztrák–Magyar Monarchia a széthullás szélére került, az osztrákokban ismét a németséghez, a német kultúrához való tartozás tudata került előtérbe, sokak számára vonzó perspektívát jelentett a Németországhoz való csatlakozás. Ezzel szemben Magyarország a Monarchia összeomlásával csak veszíthetett.
Bohuniczky Szefi: Otthonok és vendégek. Bp., Szépirodalmi, 1989. 206. o.
„– Uram, a magyar hős nép, ha háborúba kényszerítik, megnyeri!”
Évszázados hagyományok alakították ki azt az önképet a magyarságban, hogy a magyar hős nép, és minden háborút megnyer. Ez a kép volt az, amely 1914 nyarán arra buzdított minden magyar férfit, hogy a fronton helytálljon.
A honfoglaló magyarokat „barbárnak” látták Európában, ez egybecsengett a régi bizánci krónikások leírásaival. Az évek múlásával és a török veszély megjelenésével más lett a magyarok megítélése. A külföldi források gyakran a harcias, bátor és merész jelzőkkel illették. Később – ahogy Eckhardt Sándor írja A magyarság külföldi arcképe című tanulmányában – voltak, akik romantikus lovagi világot véltek felfedezni Magyarországban, egy igazi lovagi világot, amely nem egy szentet adott Európának, majd a magyarság a török elleni harcokban való hősies helytállásának köszönhetően a kereszténység védőbástyájává lépett elő. A felvilágosodás korában ismét – főként német részről – felerősödtek a magyarellenes külföldi megnyilatkozások, s inkább a negatív nemzetkarakterológiai tulajdonságok kerültek előtérbe, de nem maradt meg sokáig ez a jellemrajz a különböző európai népek tudatában. 1848-ban a szabadságharcnak köszönhetően ismét pozitív irányba fordult a külföld véleménye, újra vitéz, a szabadságáért hősiesen küzdő nemzet lett a magyar.
A történelem alakulása tovább formálta a magyarságról alkotott képet, de mindig megmaradt az az arca, amely a legtöbb véleményben megjelent: lóra termett nép, mely a kies pusztákon vágtat kedvére, de ha a sors arra kényszeríti, hogy hazáját külső veszedelemtől megvédje, megvédi minden áron, hiszen bátor, hősies, és „ha háborúba kényszerítik, megnyeri!”
