Karácsonyi írások
A magyar család aranykönyve
A karácsonyfa aljában legyen a Betlehem. Előállítása már hetekre terjedő kedves szórakozást nyujthat a család minden tagjának. Aki tud festeni, varrni, faragni, díszíteni és gyermekjátékot készíteni, itt munkát talál. Sőt, ha nyáron át gyüjtögettünk egyet-mást erre a szép ünnepre, itt kitüntethetjük magunkat.
A nyaralásból hozott szárított virágok, mohák, mind pompás eszközei lesznek a Betlehem építésének.
Háttérben lesz tehát díszes világításban a betlehemi házikó és mi, a család ifjabb népe, az egész ház érdeklődése mellett előadjuk az egyszerű karácsonyi játékot. Természetesen élőképekkel és megfelelő zenekísérettel. A karácsonyfa, a házikó szintén a szinpadon lesz.
A függöny szétszalad s a nézők előtt ott a holdfényes táj. Pásztorok feküsznek alvó bárányok között s egy magaslaton megjelenik az angyal, az isteni gyermek születésének bejelentője. A pásztorok ámulva, elbűvölve néznek fel rá, aztán leborulnak a híradás imádására. Míg e kép tart, a gyermekek kara, harmónium vagy zongorakísérettel énekli a Mennyből az angyal vagy Az Istennek szent angyala kezdetű karácsonyi éneket.
A második kép a három-királyok érkezését ábrázolja. A Betlehem elé járulnak egyenkint: Menyhért, Gáspár, Boldizsár és áldoznak tömjént, mirhát és aranyat. Ekkor a jászol a szín előrészén van s mellette ülnek az isteni gyermek szülei. A három királyok éneke – ismét a gyermekkar által – kíséri a látványt; Idegene földről jöttünk hozzád. És a jászol fölött ott ragyog a csillag, mely a királyokat ide vezérelte.
A harmadik kép Heródes udvarát ábrázolja. A gonosz király töprengve ül trónján és elé járulnak zord katonái. Csüggedt mozdulatokkal jelzik, hogy az isten fiát nem találták meg.
A negyedik kép megint a karácsonyfa, a Betlehem s immár az egész család. A nagyszülők, szülők, gyermekek, unokák, rokonok és bizony a régi hű cselédek is. Összetett kézzel éneklik a karácsonyi éneket, aztán ezen a szent estén, a legfenségesebb szeretet ünnepén egyszerüen, szívből megölelik egymást.
Ehhez a kis karácsonyi ünnephez nem kell fény, pompa, csak sok szeretet. Miután pedig ez minden magyar házban megvan, reméljük, hogy szívesen meg is tartják, házias szokásaink közt a karácsonyi ünnepet.
Forrás:
Gömbösné Galamb Margit – Dr. Hancsákné Wolkenberg Ilona – Bédy Schwimmer Rózsa – Mosdóssy Imre – K. Nagy Sándor – Szabóné Nogáll Janka – Dr. Bexheft Ármin: A magyar család aranykönyve. Második kötet. Családi nevelés és családi élet külső vonatkozásai. Kiadó: Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-Társulat. Budapest, 1910
---
Egy régi gavallér emlékei
Különösen a karácsony ünnepe tartozik kegyelt gyermekkori emlékeim közé, éspedig azért is, mert azóta sem láttam oly fenséges celebritással megülve, mint családunkban. Boldogult anyám nem csak mély vallásos érzületét, de az ő családjának ősi traditióit is átplántálta a karácsony megünneplésében mihozzánk. ( …) A gyermekeknek, amennyiben koruk által arra képesítve voltak, már december első napjaiban egy jegyzéket kellett készíteni azon tárgyakról, melyeket karácsonyi ajándékul elnyerni óhajtottak. Egy jegyzékek oly szerkezetűek tartoztak lenni, hogy azokon kifejezést nyerjen a gyermek kedvenc eszméiről való felfogása.
Ha azok valamelyikén haszontalanságok és múló játékszerek voltak följegyezve, az szüleink részéről visszadobatott, s ilyenkor újat kellett fogalmaznunk.
Elérkezvén karácsony napja, ebéd után öt órakor – akkor a divatos étkezési idő 2-3 óra volt – megkezdődött az ünnepély éspedig a következő sorrendben. Pont öt órakor megjelent az összes cselédség. A teremben néma, ünnepélyes csend honolt. A családfő (mint valódi pater domus*) mindegyikének kézbesített egy-egy karácsonyi ajándékot, szeretetteljes hangon buzdítá őket további hűségre, jó magaviseletre és végezetül szelíd, jóságteli szavakban kifejezte azon óhajtását, hogy a jövő évet is házunkban töltsék, mire a cselédek meghatottan távoztak.
Hat órakor háromszoros csengés hirdette a mi karácsonyfáink megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme, s mi gyermekek – öten voltunk – egy, a szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat.
Még most is előttem lebeg e szeretetteljes kép, az apának komoly, áhítatos magatartása, az anyának jóságos tekintete, a repeső öröm a gyermekarcokon, melyeknek pírján megtört a viaszgyertyák halvány fénye. Mily szívdobogva vártuk ezt évente, mennyi vágy és remény fűződött az esthez, mily szorgalmasan tanultunk, hogy érdemesnek érezzük magunkat reá.
Az est azzal telt el, hogy mindegyikünk apróra megvizsgálta a nyert ajándékokat, s mindegyikünk külön, forró, hálás kézcsókkal megköszöné azokat a boldog szülőknek. Irigységről vagy külön pártfogásról szó sem lehetett, hisz mindegyikünk azt kapta, amit kívánt, s ez érzés különben sem találhatott volna utat kebleinkbe, mert az telis-tele volt igazi boldogsággal. Ilyenkor át lett engedve nekünk a tágas ebédlő s korlátlan jog adatott bármily éktelen lármát csapni és forrongást jelenetezni.
Mi sem természetesebb, mint hogy mi teljesen éltünk, sőt talán kissé vissza is éltünk e joggal, s gyermekkedélyünk tomboló kedve mindaddig nem ismert határt, míg álmosság és fáradtság szelídebb viseletre nem késztetett minket, szóval míg nyugodni nem tértünk.
Forrás:
Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Válogatás a naplótöredékekből 1824-1887. Szerk. Steinert Ágota. Helikon Kiadó. Bp., 1984
---
Egy gyermekkor és egy kisváros emléke
Aztán karácsony előtt néhány nappal az igazi ebédlő és a szalon kettős üvegajtaját bezárták, belső oldalról nagy, fehér vászonlepedőt akasztottak rá, hogy ne csak bemenni, belátni se lehessen. Máskor talán sérelmeztem volna ezt a diszkriminációt, de sejtették velem, hogy odabent a Jézuska és összes angyalai tevékenykednek, és nekik is szükségük van egy kis zavartalan manipulációs térre és időre.
Ez a titokzatosság csak fokozta a bennem lévő feszültséget, hogy aztán a karácsonyest délutánján határozott, türelmetlen nyűglődésbe csapjon át. Felmásztam Anyám ölébe, s egyre sűrűbben nyafogtam: „Mikor jön már a Jézuska?” „Mikor jön már a Jézuska-a?” Anyám igyekezett csitítani türelmetlenségemet, elterelni figyelmemet, mesélni erről-arról, sikertelenül.
Végre aztán elhangzott a mindent feloldó csengettyűszó. Bevonultunk a most már kitárt ajtón át a szalonba, és íme, előttem magasodott az ünnepek ünnepét jelképező karácsonyfa, a maga nagyszerűségében (a karácsonyok többségében itt állt, a zongorával szemközti belső sarokban).
Abban az időben a fa padlótól plafonig ért, vagyis lehetett legalább négy méter magas, s megrakták minden széppel és jóval. Gyertyák égtek rajta, és csillagszórók szikráztak, a fényeket sokszorozták a fehér-ezüst girlandok, melyek ágról-ágra, szintről-szintre átfogták az egész fát. Az ágakról pedig sűrűn lógtak a különböző díszek – színes üveggömbök, kis figurák, ki tudná elsorolni, mi minden -, szaloncukor, csokoládés és „meztelen”, „pasziánsznak” nevezett teasütemény és sok-sok hosszú, fehér és rózsaszín „gersli” (árpacukor-) rúd. (Ezek éppúgy eltűntek a múltban, mint a spanyolviasz rúdjára emlékeztető „fekete-„ vagy „medvecukor” – ezt késsel kellett szilánkokra hasogatni -, mint a spagetti és makaróni formájú „gumicukor” vagy a színes és sokféle „vegyesszalmiák”. A szobát betöltötte a fenyőfa illata, s az illatok, fények özönében ott hevertek a fa alatt a karácsonyi ajándékok. A nagyoké és főleg az enyémek.
Mielőtt azonban valamihez is hozzányúlhattam volna, le kellett térdelnem és el kellett mondanom a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, talán még a Hiszekegyet is. Imádkoztam, de közben a szemem jobbra- balra járt, hogy felkutassam a meglepetéseket. Ezek nem egyszer olyan sokkoló hatással voltak rám, hogy az imák szövegébe váratlan felkiáltásokat szőttem.
Egy ilyen esetre határozottan emlékszem. Kivételesen a kisszobában állítottuk fel a karácsonyfát, az említett könyvszekrény és a kétszárnyú szalonajtó tengelyébe. A csengettyűszóra ide vonultunk át, s én szépen letérdeltem a fa előtt. Hátam mögött, az ajtó nyílásában állt Apám és Anyám, jobbról, balról testvéreim, s én imádkoztam. Hirtelen észrevettem a fától jobbra álló, valódi hintalovat, amitől az ima szövege így gazdagodott:
Miatyánk, ki vagy a mennyekben:
Szenteltessék meg a te neved,
Jöjjön el a te országod…
- Lovacskát is hozott! –
Legyen meg a te akaratod…stb. stb.
Az imák elmondása után elénekeltük a „Mennyből az angyal”-t, majd oda kellett járulnom Anyám, Apám elébe, és kezüket csókolva megköszönnöm, hogy ilyen – az ajándékból következtethetően – jó információt adtak rólam a Jézuskának, és ilyen kitűnően tájékoztatták kívánságaimról. Csak azután szabadott birtokba vennem a játékokat.
Hamarosan ezután következett az ünnepi vacsora. Rendszerint borlevessel kezdődött, de hogy utána mákos gubával folytatódott-e, vagy sem, erre nem emlékszem. Túlontúl foglalkoztatott a Jézuska eljövetele és ajándékainak számbavétele, semhogy valóban érdekelt volna a bizonyára remek lakoma. El sem álmosodtam, aludni sem akarózott, csak az új játékokat tanulmányoztam, próbálgattam – és rontottam el olykor már aznap este – akár magamban, akár testvéreim segítségével. A nagyok, Apám kivételével, kártyázni kezdtek, dióban – néha pénzben is – játszották a huszonegyet, a lórumot vagy taccsot. Vidám, meleg családi hangulat volt, kedvessége, bensőségessége soha többé nem reprodukálható. Amikor végül mégis elálmosodtam, lefektettek, de még álmomban is továbbéltem a karácsony gyermeki örömeit.
Forrás:
Major Máté: Egy gyermekkor és egy kisváros emléke. Magvető. Bp., 1973.
