Joseph Roth: Radetzky-induló - részlet
– Von Babenhausen úrnak nagyon igaza van! Nagyonigaza. Ha a trónörököst csakugyan megölték, akkor majd lesz helyette más trónörökös.
Sennyei urat, aki magyarabb vérű volt, mint Nagy úr, hirtelen félelem fogta el, hogy ez a zsidó ivadék felülmúlhatja magyar érzésében. Ezért felkelt, és nagy hangon így szólt:
– Ha a trónörököst meggyilkolták, arról először is semmi biztosat nem tudunk, másodszor is semmi közünk hozzá!
– Igenis, van közünk hozzá – mondta Benkőy gróf –, de meg se gyilkolták. Csak rémhír az egész.
Kinn az eső változatlan erővel zuhogott. De a kékesfehér villámok egyre ritkábbak lettek, a mennydörgések távolodtak.
Kinsky főhadnagy, aki a Moldva partján nőtt fel, azt állította, hogy a trónörökös úgyis nagyon sok bizonytalanságot jelentett a Monarchiának - ha egyáltalában lehet már múlt időben beszélni. Ő maga az előtte szólók véleményét osztja: a trónörökös meggyilkolását téves hírnek kell felfogni. Olyan messze vannak itt az állítólagos tetthelytől, hogy úgysem tudnak semmit ellenőrizni. És biztosat úgyis csak sokkal az ünnepély után tudhatnak meg. Erre a részeg Batthyány gróf honfitársaival magyarul kezdett beszélgetni. A többiek egy szót sem értettek belőle. Elcsöndesedtek, sorra végignézték a beszélgetőket, és kissé megbotránkozva vártak. Úgy látszott, mintha a magyarok nyugodtan folytatni akarnák az estélyt. Tehát valószínűleg nemzeti érzésük kívánta így. Észrevették arckifejezésükön, noha távol állottak tőlük, és egy árva szót sem értettek meg, hogy lassanként megfeledkeznek a többiek jelenlétéről. Olykor egyszerre nevettek föl. A többiek sértve érezték magukat, nem azért, mert a nevetés nem illett most ide, hanem mert nem tudták az okát. A szlovén Jelacich dühbe is gurult. A magyarokat éppen úgy gyűlölte, mint ahogy meggyűlölte a szerbeket. A Monarchiát szerette. Hazafi volt. De most itt állt, a hazaszeretetet kiterjesztette tanácstalan kezei között, mint egy lobogót, amelyet ki kell valahová tűznie, de sehol sem talált számára zászlótartót. Közvetlenül magyar fennhatóság alatt élt honfitársainak egy része, aszlovének és atyafiaik, a horvátok. Egész Magyarország elválasztotta Jelacich kapitányt Ausztriától és Bécstől és Ferenc József császártól. Szarajevóban, csaknem a hazájában, talán éppen szlovén ember kezétől halt meg a trónörökös. Ha most a kapitány védelmébe veszi a meggyilkoltat a magyarok megjegyzéseivel szemben (az egész társaságban ő értett egyedül magyarul), akkor azt felelhetnék neki, hogy hiszen az ő népéből való a gyilkos. És valóban kissé bűnösnek érezte magát ő is. Maga sem tudta, miért. Családja körülbelül százötven esztendeje szolgálta becsületesen és odaadóan a Habsburgok dinasztiáját. De két serdülő fia már a délszlávok önállóságáról beszélt, és röpiratokat dugdosott előle, amelyek csak az ellenséges Belgrádból származhattak. Igen nagyon szerette a fiait. Minden délben egy órakor, mikor az ezred elvonult a gimnázium előtt, feléje rohant a két fia, csak úgy röpültek ki az iskola nagy barna kapujából, hajuk kócos volt, és nyitott szájukban nevetés ült, őt pedig az apai szeretet arra bírta, hogy leszálljon a lóról, és megölelje gyermekeit. Behunyta szemét, ha azt látta, hogy gyanús újságokat olvasnak, és befogta a fülét, ha gyanús dolgokról beszélgettek. Okos ember volt: tudta, hogy tehetetlenül áll ősei és ivadékai között, akik arra voltak rendelve, hogy egészen új nemzetség ősei legyenek. Arcuk az ő arca volt, hajuk és szemük az övé, de szívük idegen ritmusra dobogott, fejük idegen gondolatokat szült, torkuk új és idegen dalokat énekelt, amelyeket ő nem is ismert. És így a kapitány negyvenéves korában aggastyánnak érezte magát, és fiaiban már unokáinak unokáit látta.
Most minden mindegy, gondolta ebben a pillanatban. Odalépett az asztalhoz, és tenyerével ráütött.
– Kérjük az urakat – mondta –, hogy a beszélgetést németül folytassák.
Benkőy, aki éppen beszélt, egy pillanatra megállt, és így felelt:
– Megmondhatom németül is: megegyeztünk abban, hogy boldogok lehetünk, ha vége ennek a disznónak!
Valamennyien felugrottak. Chojnicki és a fürge megyei biztos elhagyta a szobát. A vendégek egyedül maradtak.
Értésükre adták, hogy a hadseregen belül felmerülő viszálykodások nem bírnak el tanúkat. Az ajtó mellett állt Trotta hadnagy. Sokat ivott. Arca fakó volt. Tagjai petyhüdtek, szájpadlása száraz, szíve üres. Érezte ugyan, hogy mámoros, de nagy csodálkozására most hiányzott a megszokott jótevő köd a szeme elől. Ellenkezőleg, úgy tűnt neki, hogy mindent sokkal tisztábban lát, mintha fényes, átlátszó jégen nézne keresztül. Ezeket a ma először megpillantott arcokat már régen ismerni vélte. Ez az óra általában nagyon ismerős volt számára; egy sokszor megálmodott esemény megvalósulása. A Trották hazája széthullott, és szilánkokra zúzódott.
Odahaza, a morvaországi megyei szülővárosban, talán még létezett Ausztria. Nechwal úr zenekara minden vasárnap eljátszotta a Radetzky-indulót. Egyszer egy héten, vasárnap, még létezett Ausztria. A császár, ez a fehér szakállas, feledékeny aggastyán, a csillogó cseppel az orra hegyén és az öreg Trotta úr: ezek voltak Ausztria. Az öreg Jacques halott volt. A solferinói hős halott volt. Max Demant ezredorvos halott volt. „Hagyd el ezt a hadsereget!” - mondta. „El fogom hagyni ezt a hadsereget - gondolta a hadnagy. - A nagyapám is elhagyta. Meg fogom nekik mondani” - gondolta tovább. Mint évekkel ezelőtt, a Resi lokáljában, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy tegyen valamit. Nem volt semmilyen kép, amit megmenthetett volna? Nagyapjának sötét pillantását érezte a tarkóján. Egy lépést tett a szoba közepe felé. Még nem tudta, mit fog mondani. Néhányan már várakozóan néztek felé.
– Én tudom – kezdte el, de még mindig nem tudta mit-, én tudom – ismételte, és még egy lépést tett előre -, hogy ő császári és királyi fenségét, a trónörökös főherceg urat meggyilkolták.
Elhallgatott. Ajkát összeszorította, mely így keskeny, halvány rózsaszín vonalat alkotott. Kis, sötét szemében világos, csaknem fehér fény izzott föl. Fekete, összekuszált haja beárnyékolta alacsony homlokát, és elsötétítette azt a ráncot az orr nyerge fölött, a düh barlangját, a Trották örökségét. Fejét lehajtotta. Ökölbe szorította kezét. Valamennyien a kezére néztek. Ha a jelenlevők ismerték volna a solferinói hős arcképét, azt hihették volna, hogy az öreg Trotta támadt föl.
– Az én nagyapám - kezdte el a hadnagy megint, és érezte az öreg pillantását a tarkóján -, az én nagyapám megmentette a császár életét. Én, az unokája nem fogom tűrni, hogy Legfelsőbb Hadurunk házát becsméreljék. Az urak viselkedése botrányos! - fölemelte hangját. - Botrány! - ordította. Először hallotta magát kiabálni. Sohasem kiabált a legénység előtt, mint tiszttársai.
– Botrány! – ismételte meg. Hangja visszhangzott fülében. A részeg Benkőy egy lépést a hadnagy felé támolygott.
– Botrány! – kiáltotta a hadnagy harmadszor is.
– Botrány! – mondta utána Jelacich kapitány.
– Aki még egy szót szól a halott ellen – folytatta a hadnagy –, azt lelövöm! A zsebéhez kapott. Mivel a részeg Benkőy valamit morogni kezdett, Trotta elordította magát:
– Csönd legyen! - olyan hangon, amelyről maga is azt érezte, hogy kölcsönvette. Mennydörgő hang volt, talán a solferinói hős hangja. Egynek érezte magát nagyapjával, ő maga volt a solferinói hős. Az ő képe volt az, amely ott függött apja dolgozószobájának mennyezete alatt.
Festetics ezredes és Zoglauer őrnagy felkelt. Amióta csak osztrák hadsereg létezett, először történt meg, hogy egy hadnagy kapitányoknak, őrnagyoknak és ezredeseknek csendet parancsolt. A jelenlevők közül már senki sem hitte, hogy a trónörökös meggyilkolása téves hír volt csupán. Szinte látták a trónörököst, nagy, vörös, gőzölgő vértócsában. Attól féltek, hogy a következő pillanatban itt, ebben a szobában is vért fognak látni.
– Parancsolja meg neki, hogy hallgasson! – suttogta Festetics ezredes.
– Hadnagy úr – mondta Zoglauer –, hagyjon el bennünket!
Trotta az ajtó felé indult. Ebben a pillanatban benyomták kívülről az ajtót. Vendégek özönlöttek be, konfetti és papírkígyó borította fejüket és vállukat. Az ajtót nyitva hagyták. A másik szobából áthallatszott az asszonyok kacagása és a zene és a táncolok lépéseinek súrlódása. Valaki elkiáltotta magát:
– Meggyilkolták a trónörököst!
– A gyászindulót! – kiáltotta Benkőy.
– A gyászindulót! – mondták utána többen.
Kiáradtak a szobából. Abban a két nagy teremben, aholeddig táncoltak, a két zenekar most együttesen Chopin gyászindulóját játszotta. A két mosolygó, pulykavörös karmester vezényelte őket. Körös-körül néhány vendég a gyászinduló ütemére körbe-körbe járt. Papírkígyók és konfetti-csillagok feküdtek vállukon és hajukon. Egyenruhás és civil férfiak karöltve mentek asszonyaikkal. Lábuk imbolyogva engedelmeskedett a haláltáncszerű és botladozó ritmusnak. A zenekarok ugyanis kotta nélkül játszottak, és nem vezényelték, hanem csak kísérték őket azok a lassú szalagok, amiket a karmesterek fekete pálcái a levegőbe rajzoltak. Olykor egyik zenekar elmaradt a másik mögött, erre az utol akarta érni és ezért néhány ütemet kénytelen volt kihagyni. A vendégek körbe-körbe masíroztak a parketta tükröződő közepe körül. Körben keringtek, mindegyik előre gyászolta az előtte járó ember halálát és a terem közepén holtan fekvő trónörököst és a Monarchiát. Részegek voltak valamennyien. És aki még nem ivott eleget, annak a fáradhatatlan keringéstől szédült el a feje. Lassanként meggyorsították a zenekarok az ütemet, és a körben keringők masírozni kezdtek. A dobosok megállás nélkül doboltak. A nagy dob nehéz verői éppen olyan gyorsan peregtek, mint a kis dobéi. A részeg dobos hirtelen ráütött az ezüst triangulumra, és ugyanabban a pillanatban gróf Benkőy nagyot ugrott örömében.
– Vége a disznónak! – kiáltotta a gróf magyarul. De mindenki megértette, mintha csak németül beszélt volna. Néhány ember egyszerre ugrálni kezdett. A zenekarok egyre gyorsabban harsogták a gyászindulót. Közbe-közbebelenevetett a triangulum ezüstösen, magasan és részegen.
Roth, Jopseh: Radetzky-induló. Európa, Bp., 1982. [ford.: Boldizsár Iván] 317–322. o.
