Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan - részlet
Kantorek volt az osztályfőnökünk, szigorú kis ember. Hegyes egérarca volt és szürke szalonkabátja. Alakja körülbelül olyan, mint Himmelstoss altisztnek, a „klosterbergi rém”-nek. Egyébiránt komikus, hogy a világ szerencsétlenségét oly gyakran okozzák kis emberek: sokkal energikusabbak és kellemetlenebbek a nagynövésűeknél. Mindig vigyáztam, nehogy olyan frontszakaszra kerüljek, ahol a századparancsnok kis ember; az ilyenek többnyire átkozott sintérek.
Kantorek a tornaórákon addig szónokolt nekünk, míg végre az osztályunk a vezetése alatt zárt sorokban felvonult a kerületi parancsnoksághoz, és jelentkezett katonának. Most is magam előtt látom, ahogy villogó cvikkerével ránk nézett, és meghatott hangon kérdezte:
– Ugye jöttök, bajtársak?
Ezek a nevelők oly gyakran készen tartják érzelmeiket a mellényzsebükben; hiszen óránként előszedik. De ez akkor még nem tűnt fel nekünk.
Igaz, hogy egyikünk habozott, s nem nagyon akart velünk tartani. Joseph Behm volt, egy kövér, kedélyes fiú. Aztán mégiscsak engedett a rábeszélésnek, mert máskülönben lehetetlenné tette volna magát. Talán többen is gondolkoztak úgy, mint ő; de senki sem maradhatott el, hiszen a „gyáva” szóval még a szülők sem igen fukarkodtak akkoriban. Az embereknek halvány sejtelmük sem volt arról, ami elkövetkezett. Legokosabbak voltak tulajdonképpen az egyszerű, szegény emberek; azok mindjárt kezdetben szerencsétlenségnek tartották a háborút, míg a jobb módúak az se tudták, hova legyenek örömükben, pedig hát éppen ők előbb láthatták volna tisztán a következményeket.
Katczinsky azt állítja, hogy ennek a műveltség az oka, mert az elbutítja az embert. Kat pedig megfontolja, amit mond.
Sajátságos módon Behm mindjárt az elsők közt esett el. Egy roham alkalmával lövést kapott a szemébe, halottnak hittük és otthagytuk. Magunkkal nem vihettük, mert nyakra-főre hátrálnunk kellett. Délután egyszerre csak halljuk a kiáltását, és látjuk mászkálni a tűzvonal előtt. Csak eszméletét vesztette a lövéstől. Minthogy semmit sem látott, és megőrjítette a fájdalom, nem keresett semmi fedezéket, s így aztán odaátról lelőtték, mielőtt valaki érte mehetett volna.
Persze Kantoreket nem lehet ezzel összefüggésbe hozni– hová is lenne a világ, ha már ezt is bűnnek neveznők? Ezerszámra akadtak Kantorekek, akik mind meg voltak győződve arról, hogy reájuk nézve igen kényelmes módon a lehető legjobbat cselekszik.
De éppen ezért buktak meg a mi szemünkben.
Az lett volna a dolguk, hogy segítségükkel, vezetésükkel mi, tizennyolc évesek, eljussunk a felnőttek világába, a munka, a kötelesség, a kultúra és a haladás, a jövő világába. Néha kigúnyoltuk őket, és csínyeket követtünk el ellenük, de voltaképpen hittünk nekik. A tekintély fogalmával, amelynek hordozói voltak, a mi gondolkozásunkban összekapcsolódott a nagyobb belátás és emberibb tudás fogalma. De az első halott, akit láttunk, szétrombolta ezt a meggyőződést. Rá kellett jönnünk, hogy a mi korunk becsületesebb, mint az övék; csak frázisaikkal és ügyességükkel voltak előnyben fölöttünk.
Az első pergőtűz rámutatott a tévedésünkre, s rommá lőtte azt a világnézetet, amelyre bennünket tanítottak.
Amikor ők még mindig csak írtak és beszéltek, mi már tábori kórházakat és haldoklókat láttunk - amikor ők még az állam szolgálatát a legnagyobb dolognak nevezték, mi már tudtuk, hogy erősebb annál a halálfélelem. Nem lett azért belőlünk se zendülő, se szökevény, se gyáva fickó- ezek a kifejezések mind olyan könnyen álltak náluk! -, éppen úgy szerettük a hazánkat, mint ők, és minden támadás alkalmával bátran mentünk előre; de most már tudtunk különbséget tenni, egyszerre megtanultunk látni. És láttuk, hogy az ő világukból nem maradt meg semmi. Egyszerre irtózatosan egyedül maradtunk – egyedül kellett boldogulnunk.
Remarque, Erich Maria: Nyugaton a helyzet változatlan. Európa, Bp., 1972. [ford.: Benedek Marcell] 13–15. o.
