Egyházak, nemzetiségek és a háború
Megyery Sári: Én is voltam jávorfácska. Magvető, Bp., 1979. 173. o.
„Miért lesz egyik napról a másikra egy ismeretlen nép ellenség, melyet a jó hazafinak kötelessége gyűlölni? S hogy fér össze ez a felfogás a keresztény vallás „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” tanításával?”
A legnagyobb magyarországi felekezetek vezetőinek állásfoglalása a háború kitörésével kapcsolatban lényegében egységes volt: a harc vállalását nemzeti érdeknek tartották, a nehézségek alázatos elviselésére buzdították a hívőket, és eszközeikkel támogatták az államot a háborús terhek viselésében. A háború elhúzódásával azonban – összhangban a közvélemény hangulatával – már egyre inkább békevágyuknak adtak hangot.
A katolikus egyház a háború kitörésekor közös társadalmi áldozatvállalásra szólított fel, kiemelve, hogy a háború összetartásra kell, hogy sarkallja az országot, ami erkölcsi megújhodást hozhat. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, a modern katolicizmus kiemelkedő alakja a háború kitörésekor úgy fogalmazott, hogy a háborút isten „azért küldi, hogy tisztuljon a lelkünk, s hogy érte és felebarátjainkért áldozatokat hozni tudjunk”. Bár az egyház a háború későbbi éveiben már kevésbé pártolta a harcok folytatását, kivette a részét a terhek viseléséből: egyes püspökök nagy összegben jegyeztek hadikölcsönt, intézményeiket a hadigondozottak ellátására alakították át, a hadsereg fémszükségletének fedezésére felajánlották a templomok réztetőzetét, harangjait, orgonasípjait.
A református egyház – hasonlóan más protestáns felekezetekhez – szintén kezdetben támogatóan állt a háború ügyéhez, helytállásra buzdított: „…a csaták terén küzdőket és az itthon maradt dolgozókat egyaránt a reménység, a diadal és a kötelesség szent gondolatai töltsék el”, írja Révész Imre. A jótékony szerepvállalásban példát mutatott a fiatal Ravasz László – későbbi dunamelléki református püspök – is, aki a háború alatt a helyi hadikórházban dolgozott.
A zsidóság vallási vezetői is lelkesen fogadták a háború kitörését, amelytől a vallási ellentétek feloldódását és az antiszemitizmus visszaszorulását remélték: „Összeforrtunk, egybeolvadtunk szívvel-lélekkel nemzetünkkel” – olvasható Egyenlőség című lapjukban. Egyesületeik, szervezeteik bátor helytállásra szólították fel úgy a frontra vonulókat, mint az itthon maradottakat. A sebesültellátás segítésére felajánlották oktatási intézményeiket, jótékonysági szervezeteik útján ápolónőket képeztek.
Az egyházak háborús szerepvállalásának egyik legfontosabb területe a több felekezetnél is működő, a hadbavonultak lelkiéletének segítését célzó tábori lelkészség volt. Az 1770-es évek óta létező katonai lelkészeteket egy katolikus tábori főpap, egy protestáns katonai lelkész és egy tábor rabbi részvételével állították fel a háború idején, többek között a hadsereg-, és hadosztály-parancsnokságokon, katonai kórházakban és erődökben. A hadba vonulók lelki megerősítésében, a súlyos sebesültek, a halálos ágyukon fekvő katonák támogatásában az egyházak képviselőinek fontos szerepe volt, melynek jelentőségét a háborús években a Protestáns Szemle és a katolikus Religio című lap is gyakran hangsúlyozta.
Németh József: Hét év [1914-1921]; Napló [1898–1911]. Magvető, Bp., 1993. 134. o.
„A legnagyobb élményem az úton az volt, hogyan viselkedtek az egyes nemzetiségi csoportok. Így például az olaszok halkan, aggódó arccal beszélgettek, a szlovének ittasan, lármásan. Néhány német is akadt jól besörözve, fogadkoztak, hogy az öreg császárért és hazáért szívesen meghalnak. A muraközi horvátok köpték a markukat, hogy így meg úgy elbánnak a szerbekkel.”
A 19. században a nemzeti identitások erősödésével párhuzamosan gyakorivá vált nemcsak az egyes népek eredetének tanulmányozása, de sztereotip vonásaik hangsúlyozása is. A Kárpát-medence népeinek e téren jellemző „súrlódásai” alkalmával az őshonosságot és a kultúra hordozójának szerepét a felek magukkal azonosították, míg másokat rendszerint negatív és lekicsinylő jelzőkkel illették. A századfordulós ország minimális többségben lévő magyarságában kialakult egy önkép, mely szerint e nép képviseli a Kárpát-medence népeit összefogó erőt és a nemzetiségek feletti vezető szerep betöltésére hivatott. Ez a típusú gondolkodás a háború kitörésekor is elterjedt volt, és nagyban meghatározta a nemzetiségi politika irányvonalát.
A Kárpát-medence egyes népeinek egymásról kialakított képét jelentősen befolyásolta az eltérő társadalmi fejlődés. A nemzetiségekkel szembeni előítéletek, és a magyar részről meglévő, sokszor lekicsinylő értékítélet főként az egykori nemesi világ gondolkodását tükrözi, mely tovább élt a dualizmuskori középosztály egyes rétegeiben: a nemesség jellemzően lenézően tekintett a paraszti sorban élőkre, tudatlannak, műveletlennek, lustának, alattomosnak tartva őket, s mivel a ruszin, román, szerb és horvát etnikumot fejletlenebb paraszti társadalom jellemezte, a kedvezőtlen sztereotípiák még inkább erősödtek. Ugyanakkor a nemzetiségi parasztság is gyakorta azonosította a magyar nemest az elnyomó, zsarnokoskodó földesúrral. A magyarok szívesen jellemezték magukat szabadságszerető népként, mely egyben azt is jelentette, hogy a szlávok lelkületéhez a szolgaság áll közelebb – a szolga és rab szót is szláv eredetűnek tartották.
Az egészséges önértékelés túlburjánzása mutatkozik meg a saját rossz tulajdonságok „feljavításában” vagy a más népek kedvező tulajdonságainak becsmérlésében. A polgárosodás folyamatában sikeres, nagy arányban asszimilálódott német és zsidó kisebbséggel szemben a magyar nemesi előítélet a gátlástalan haszonelvűséget, opportunizmust, fukarságot hozta fel, amivel a becsületes és nagylelkű magyar idealizált jellemképét állította szembe. A munkamorálról gyakorta eltérő elveket valló németség és zsidóság szemszögéből viszont a magyarok zöme hedonista, pazarló és műveletlen volt. A korszakban a magyarok jellemzésére gyakran használt „turáni” vagyis ázsiai jelző jelentése is nézőpont kérdésévé vált: az államalkotók szemében az ősit, romlatlant, szabadságszeretőt – utalva a pusztai nomád létre –, míg az általában műveltebb és iskolázottabb németek és zsidók számára a tanulatlant, elmaradottat jelentette.
