AZ ÖNÁLLÓ ALBÁNIA MEGSZÜLETÉSE
A balkáni háborúk, majd a világháború eseményei megteremtették az albánok nemzeti egységének vágyát, aminek következtében megszervezték önálló államukat.
A 19. század végén az albánokban is megérlelődött a gondolat, hogy lerázzák magukról az oszmán igát, és önálló államot hozzanak létre. Köreikben a nacionalizmus azonban csak viszonylag későn, az 1900-as évek elején kapott lendületet. Ekkor ellenállási mozgalom bontakozott ki, amely főleg Macedónia albánok lakta területét érintette, s onnan terjedt tovább Koszovóra és Montenegróra és mai Albánia területére. Albánia felszabadítására létrejött egy bizottság, ami a törökök elleni harcot tűzte ki célul. Az albánok 1908-ban egységesítették a latin betűs ábécét, azért, hogy kifejezzék a környező népektől (görögök, szláv népek, törökök) eltérő identitásukat. Még ebben az évben a Porta elnyomó intézkedéseket vezetett be: növelte az adókat, betiltotta a fegyveres szerveződéseket, ami zavargásokat okozott. A helyzet odáig fajult, hogy 1911-ben Pristinában (a mai Koszovó fővárosa) a szultán, V. Mohamed békét kért, s engedményekre kényszerült. Az albán hazafias körök nem elégedtek meg ezzel maradéktalanul, és Podgoricában (a mai Montenegró) sikerült kikényszeríteniük egy bővebb, szabadságjogokról szóló egyezményt.
1912-ben kitört az első balkáni háború, ami tovább súlyosbította a helyzetet, és elősegítette a Török Birodalom erózióját. A szabadulni akaró keresztény népek – görögök, a szerbek és montenegróiak – fegyveres képviselői benyomultak a szomszédos albán területekre, hogy felosszák maguk között a térséget. Az albánoknak a nemzeti megsemmisülés veszélyével kellett szembenézniük, ezért november elején Ismail Kemal Bécsbe utazott, hogy osztrák, angol és olasz segítségét kérjen, amit meg is kapott. Alapvetően az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikájának kiemelt részét képezte a balkáni területek feletti ellenőrzés biztosítása, s birodalmi érdekből támogatta is az önálló albán állam létrehozását. Az albánok nemzeti tudatának erősítésével azt kívánták elérni, hogy az orosz hatás meggyengüljön a térségben. Emellett Bécsből nézve meg kellett akadályozni azt is, hogy Olaszország kiterjessze hatalmát a térségre, s az Adriát saját beltengerévé tegye.
1912. november 28-án összeült az albán nemzetgyűlés Vlora városában és kikiáltották a független Albániát, amelynek vezetőjéül Ismail Kemalt választották. A nagyhatalmak nem ismerték el az ideiglenes kormányt, ennek törékeny voltát az is bizonyítja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia ütközőállamnak szemelte ki. A területi határok kijelölése viták tárgyát képezte, ami a nagyhatalmak beleegyezése nélkül nem is valósulhatott volna meg. Az ország államformájáról sem maguk az albánok döntöttek, hanem 1913 júliusában a londoni konferencia résztvevői: Albánia első államformája fejedelemség lett (egészen 1925-ig). A határok meghúzásáról elhúzódó viták folytak. Közben Szerbia és Montenegró továbbra is igényt tartott a térségre, fegyveresen megszállta az északi részeket, de a központi hatalmak kivonulásra késztették őket. 1913. december 17-én a firenzei jegyzőkönyv véglegesítette Albánia ma is érvényes határait (ami 280 700 km2 területet jelentett és mindössze 80 000 főt számlált). A későbbiekre nézve ez azonban nem bizonyult maradéktalanul jó döntésnek, sőt napjainkra is kisugárzik, mivel a koszovói albánok már akkor a nemzetállami határon kívül rekedtek (ezt manapság a növekvő népességű montenegrói és macedóniai albán lakosság tetézi).
A nagyhatalmak Vilmos fejedelmet (Wilhelm von Wied) ültették a fejedelmi trónra, aki csak fél évig maradhatott államfői szerepben (1914 májusától szeptemberig). Az albánok nem tudták elfogadni idegen származása miatt és fellázadtak ellene. Csak a Durres (Durazzo) székhelyű északi és közép-albániai területekre tudta kiterjeszteni hatalmát. Wied érkezése után Ismail Kemalnak távoznia kellett, s a kormányzatba hataloméhes emberek kerültek (Turhan pasa lett a miniszterelnök, aki maga akart egy személyben az új ország irányítójává válni). 1914 nyarán egy ifjú albán, Ahmed Zogolli (Zogu) felajánlotta szolgálatait Vilmosnak, aki később meghatározó szerepet játszott az önálló albán állam történetében.
Az I. világháború kitörése tovább fokozta a szomszédos országok agresszióját, ami a frissen megalakult állam megszűnésének veszélyét rejtette magában. Nem volt egy olyan egységes erő, amely határozottan kézben tudta volna tartani az irányítást. A középső területek élvezhették az Osztrák–Magyar Monarchia támogatását, amelyet Ahmed Zogolli tartott ellenőrzése alatt. A háborúban részt vállaló hatalmak több irányból törtek az országra, és különböző részeit (görög, olasz, szerb, montenegrói) megszállás alá vonták. Ennélfogva Albánia, ha akarta volna, sem tudott volna kimaradni a harcokból. Szerbia bizonyult a legtörekvőbbnek ebben a küzdelemben, az általa támogatott Esat Toptani 1915 nyarán bevonult Albánia központi részére, ahonnan azonban hosszú harcok után a túlerőben lévő Monarchia csapatai kiűzték. Az osztrák–magyar haderő Vloráig üldözte a szerbeket, ahonnan az antant hajói menekítették őket Korfu szigetére. 1916-tól kezdve Franciaország is bekapcsolódott a balkáni harcokba, amikor a dél-albániai Korcsába csapatokat küldött. Eközben a Monarchia támogatását élvező Ahmed Zogolli titkos tárgyalásokat folytatott az antant képviselőivel, ám szándékaira fény derült és ezért büntetésből Bécsbe száműzték. A háború befejező éveiben az albán hadszíntér az antant hatalmak erőfölényét tükrözte. Az olaszok megszállták egész Dél-Albániát, 1917-től Vlora városát, majd protektorátusuk alatt kikiáltották a „független Albániát”.
Albánia felosztott országként került ki az I. világháborúból, mindamellett, hogy az éhezés és a járványok következtében a Balkán ezen térségében több mint hetvenezren meghaltak. A háború után ismét a nagyhatalmakra várt az a feladat, hogy az állam területi kérdéseit rendezzék. Már 1915-ben az antant aláírt egy titkos megállapodást Olaszországgal, Görögországgal, Szerbiával és Montenegróval a területi felosztásról, ami csak két évvel később került nyilvánosságra és nagy felháborodást keltett. Amíg a párizsi békekonferencián a határok meghúzásáról tárgyaltak a nagyhatalmak képviselői, addig az albán hazafiak nemzeti konferenciát szerveztek Lushnja városában 1920 januárjában. Albánia függetlenségének megalapozására létrehoztak egy ún. Ideiglenes Legfelsőbb Kormányzó Tanácsot, ami az ország négy vallásának egy-egy képviselőjéből állt és Szulejmán Delvina béget választották meg miniszterelnökké. Ekkoriban tért vissza Ahmed Zogolli, aki szintén a konferencia fontos résztvevőjévé vált. A szervezett fellépésnek köszönhetően Párizsban már eredményesebben lehetett képviselni az albán érdekeket. A Delvina-kormány Tiranát választotta fővárosul, és az olaszok kiűzésére harcot hirdetett. Az akciónak köszönhetően 1920 augusztusában Olaszország elismerte Albánia területi egységét és függetlenségét (csak egy sziget maradt a birtokában, Sazani, amely katonai támaszpontként szolgált). A nagyhatalmak is biztosították támogatásukról az országot: 1920 decemberében Albánia bekerülhetett a Népszövetségbe. Bár az országnak sikerült kivívnia függetlenségét, de az olasz védnökség megmaradt (ez később azt eredményezte, hogy Olaszország beleavatkozott az állam bel- és külpolitikai döntéseibe). Az 1913-ban megállapított határokat ratifikálták (utoljára az albán–jugoszláv határrendezés maradt, 1925-ben).
Az önálló albán állam megszilárdításában Ahmed Zogolli jelentős szerepet játszott. Amikor 1920 novemberében a Delvina-kormány lemondott az albán–jugoszláv konfliktus miatt, Zogolli saját hatalmának kiterjesztéséhez fogott: ötezer főből álló csendőrséget szervezett, ami hatalmának alapját biztosította. Az 1921-es parlamenti választásokon belügyminiszteri címet kapott, majd egy évvel később az ország miniszterelnöke lett. A nyugati nyitás érdekében levette a török „-olli” végződést a nevéből. A Zogu-rendszerrel egy új korszak kezdődött Albánia történetében, ami 17 évig tartó kormányzást foglalt magában. Zogu 1928-tól felvette az albánok királya címet.
Hollósy Katalin
