AMERIKAI ÉVSZÁZAD
A világháborúban Európa kimerítette magát, ami elősegítette a már egyébként is érlelődő „amerikai évszázad” megszületését.
Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontja helyett a nyugati antant akarata érvényesült a világháborút lezáró Párizs környéki békerendszerben. Érdekes azonban a végül meg nem valósult amerikai tervekre is egy pillantást vetni! A brit és a francia főtárgyalónak érdekei voltak, az amerikainak eszméi. Wilsonra már a párizsi tárgyalások előtt sokan úgy tekintettek, mint aki képes az új világ morális alapjait lerakni. Keynes találó megjegyzése szerint azonban Wilson elnök „valójában semmit sem eszelt ki, mihelyt gyakorlati megoldásokra került sor, elgondolásai ködösnek és csonkának bizonyultak. Semmiféle terve, semmiféle elgondolása, semmiféle építő jellegű ötlete nem volt arra, miként lehetne életet lehelni azokba a parancsolatokba, amelyeket annak idején a Fehér Házból hirdetett ki mennydörögve. Bármelyikről tudott volna szentbeszédet tartani, avagy méltóságteljes könyörgést intézni valóra váltásukért a Mindenhatóhoz, de arra már képtelen volt, hogy megfogalmazza konkrét alkalmazásuk mikéntjét Európa adott helyzetére.” Hasonló tapasztalatokra enged következtetni, hogy H. G. Wells szerint a konferencián mindenki hamar rájött, hogy Wilson nem az emberiség reménye, hanem egy Európába érkezett elégedett amerikai turista.
A még 1917 decemberében meghirdetett elnöki rendezési terv egy olyan világot körvonalazott, amelyben a népek szabad önrendelkezését elismerik, a birodalmakat demokratikus nemzetállamok váltják fel, a nemzetközi viszonyok átláthatók, a létrejött új rend fölött pedig „a nemzetek általános szövetsége” őrködik. Az univerzális elvekre alapított egyetemes béke ez utóbbi garantálója „gyakorolná az elsődleges és legfontosabb hatalmat: a világ közvéleményének erkölcsi erejét [!], a nyilvánosságét, amely megtisztít, megvilágít és hatékonyan befolyásol, hogy mindazt, amit a fény eloszlat, a világ rosszallásának egyetemlegesen megnyilvánuló fénye végérvényesen megsemmisítsen.” Wilson új világrendjében a béke és a nemzetközi szerződések betartását a Népszövetség – mint a világközvélemény megfogalmazója – garantálta volna, amely ennek megszegése esetén gazdasági szankciókat rendelt volna el. Az erőt és a háborút a wilsonizmus elméletileg kizárta.
Carl Schmitt plasztikus megfogalmazása szerint „Európa detronizálásához a legnagyobb lépést Versailles-ban tették meg”. A Párizs környéki „rendezés” fölött a kortársak hamar, a történelem pedig már középtávon ítéletet mondott. Henry Kissinger, aki első könyvét a bécsi kongresszus békeművéről írta (A World Restorted: Metternich, Castlereagh and the Problems of Peace. 1957), úgy értékelte a párizsi döntéssorozatot, hogy „az európai nemzetek meggyőzték magukat, hogy a kompromisszum nem hozhat igazi békét, az ellenséget teljesen el kell pusztítani, de végül egyetlen ország sem érte el a célját: Németországot nem békítették meg, Franciaország biztonságát nem garantálták, az Amerikai Egyesült Államok pedig visszahúzódott a rendezéstől.” Európa az I. világháborúban tönkreverte magát, a méltányos béke lehetőségét elszalasztotta, sőt 1917-ben nyugatról és keletről is egy-egy nagyhatalom emelkedett fel körülötte, amelyek aztán a II. világháború után mérték össze erejüket. A hidegháború bizonyos szempontból már ekkor elkezdődött és ebben Európának egyre kevesebb szava lehetett.
Bár 1919-től az Egyesült Államok látványosan visszavonult a háborút követő rendezéstől, kétoldalú megállapodásokkal biztosította nemzetközi kapcsolatait. Jellemző, hogy Coolidge azért nem ismerte el a Szovjetuniót, mert az ateista állam. Ha Európa ügyeibe nem is szólt bele Amerika, az nem jelentette azt, hogy a világ dolgaiba ne akart volna. A Párizs környéki békék nem rendezték a Távol-Kelet kérdését, ám a térségben két újonnan feltörekvő nagyhatalom nagyon is érdekelt volt abban, hogy a világháborúban kialakult viszonyokat a saját javára fordítsa. E két hatalom Japán és az Amerikai Egyesült Államok voltak, míg a klasszikus európai nagyhatalmak a világháború hatására annyira legyengültek, hogy korábbi pozíciójuk megingott a Csendes-óceán térségében. Harding elnök egy konferencia összehívását sürgette, hogy rendezzék a helyzetet és visszaszorítsák Japán terjeszkedését a térségben. Nagy-Britannia először visszautasította a konferencia ötletét, mert ragaszkodott a számára kedvező status quo-hoz, de az Egyesült Államok és a domíniumok nyomására belement a tanácskozás megtartásába. Az Egyesült Államok vezetői most nem követték el Wilson 1918-as hibáját: az új világot körvonalazó konferenciát nem az öreg kontinensen tartották meg, hanem Washingtonban zajlott, 1921/22 fordulóján. Már a helyszínválasztás is jól mutatta, hogy ezúttal az Egyesült Államok szabta a feltételeket s nem az európai hatalmak.
A tárgyaláson három kérdés dőlt el. Az első ügy a csendes-óceáni helyzet tárgyalása volt, amelyen Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Japán és Franciaország megállapodást kötött, hogy tíz évig tiszteletben tartják egymás „hagyományos” birtokait. E „négyhatalmi egyezmény” a csendes-óceáni status quo garantálását jelentette. A második egyezkedés Kína helyzetéről folyt. Ebben kilenc hatalom vett részt és nemzetközi érvényre emelte a „nyitott kapuk elvét”. A tárgyalás Japán területi veszteségével zárult. A konferencia legfontosabb döntése az öt nagyhatalom hadiflotta-egyezményét eredményezte. Ennek révén az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 500.000, Japán 300.000, Franciaország és Olaszország pedig 175.000 tonna vízkiszorítású flottát tarthatott. Ezzel az aláíró felek világhatalmi rangsort állítottak fel, amelyben az USA az élre ugrott, rögtön az addig egyeduralkodó Nagy-Britannia mellé. Amíg a Párizs környéki békeszerződések a múltat képviselték, addig a washingtoni konferencia a jövőt. Az Egyesült Államoknak mindenben sikerült érvényesíteni akaratát.
Az Egyesült Államok azzal, hogy 1917-ben belépett az európai államok fegyveres konfliktusába, világháborúvá szélesítette a kontinentális háborút. Hatalmas erejével eldöntötte a harcot, kölcsöneivel lekötelezte szövetségeseit, de a belpolitikai kurzusváltás miatt a háborút követő rendezéstől visszavonult. Azt már ekkor sejteni lehetett, hogy ez nem marad sokáig így. A világ sorsát az újabb világháború után az Európa horizontján megjelenő két új nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió határozta meg. Mindezzel együtt is kijelenthetjük, hogy míg az I. világháborút Párizsban zárták le, a 20. századot – Amerikai évszázadát – 1922-ben Washingtonban indították útjára.
Békés Márton
