A TÖMEGPROPAGANDA MEGSZÜLETÉSE
A propaganda mindig is fontos részét képezte a politikai legitimációnak. Egy az ókorban vésett felirattal ellátott sztélé, vagy éppen a középkori krónikák is nagyrészt ezt a célt szolgálták. Az első világháború azonban, ahogy sok minden mást, a politikai propagandát is tömegessé tette.
Az elhúzódó háború és az elmaradt sikeres és egyértelmű győzelmek fásultságot, reményvesztettséget okoztak mind a katonák, mind pedig az otthon maradottak körében. Mindez párosult a hátországi lakosság „híréhségével.” A katonák hozzátartozói kíváncsiak voltak arra, hogy mi zajlik a frontokon, milyen körülmények között élnek, harcolnak a katonák. A hadvezetőség és a politikai elit arra törekedett, hogy minden eszközzel hogy erősítse a katonák és a hátország háborús lelkesedését, felhasználva ennek érdekében a tömegtájékoztatás különböző elemeit is.
A korszak kulcsfogalma a propaganda, amely a háború alatt virágkorát élte. A háborús propagandának három fő típusát különböztethetjük meg egymástól, a célcsoportok tekintetében. Egyrészt az ellenséges katonák körében végzett propagandatevékenységet, másrészt a saját katonák felé irányuló agitációt, végül a hátországi lakosság körében alkalmazott propagandát célszerű kiemelni. Üzenetét tekintve a propaganda főbb célja lehetett: az ellenség megnevezése és céljainak bemutatása, a saját célok bemutatása, szimpátia-, vagy éppen gyűlölet felkeltése, a hátországi állampolgároktól való áldozathozatalra való buzdítás. Főbb csatornái pedig az újságok, plakátok, röplapok, képeslapok, a mozgóképes híradások voltak. A propaganda készítői természetesen figyelembe vették a célközönség műveltségi szintjét is – gondolunk itt például arra, hogy a tárgyalt korszakban még sok az analfabéta – s annak megfelelő eszközökkel igyekeztek nyomást gyakorolni az érintettekre.
A tényleges fegyveres harcok mellett tehát, egy valóságos propagandaháború is zajlott a felek között, amely Carl Schmitt definíciójával élve, civilizációk harcaként mutatta be a fegyveres összecsapást. Az antant, s különösen Nagy-Britannia, mesteri szinten alkalmazta a gyűlöletpropagandát, s lényegében a háború elejétől a végéig abszolút mértékben uralták a hadviselés ezen új területét. Ezzel szemben mind a Német Császárság, mind pedig az Osztrák–Magyar Monarchia már a háború elejétől óriási lemaradásban voltak. Ez a hátrány nem csak az eszközök, de a tapasztalat hiányából is adódott. A britek már a háborút megelőzően profi módon állították elő a gyűlöletpropaganda termékeit. A második búr háború alatt (1899–1902) a britek koncentrációs táborokba zárták a búr lakosságot. A világtörténelemben ekkor hangzik el első ízben a rettegett intézmény neve. Kitchener tábornok utasítására a brit katonák felégették a búrok farmjait és házait. Ezeket a cselekményeket a brit vezetés a búrellenes propaganda segítségével próbálta meg legitimálni. Később ezt a módszert a hadviselő felek alkalmazták mindkét világháborúban. Célja az volt, hogy se a hadviselő katonák, sem pedig a hátoroszági lakosság ne érezzen lelkiismeretfurdalást az ellenségnek minősített csoportok megsemmisítése miatt. Lényegében a propaganda az ellenség emberi mivoltát kérdőjelezte meg. Emellett a világháború alatti brit propaganda azért is lehetett sikeresebb a központi hatalmak agitációjánál, mivel a háború kitörése után az angolok azonnal elvágták a német interkontinentális távíróvezetékeket, s így az információ – adott esetben a dezinformáció – továbbítás területén is egyeduralomra tettek szert a semleges országok, mindenekelőtt az Egyesült Államok, közvéleményének megnyerése érdekében.
A háborús propaganda fontos részét képezte a cenzúra. A hadviselő felek, kivétel nélkül, felügyeleti szerveket hoztak létre a sajtó ellenőrzése céljából. 1914. július 28-án a Monarchiában létrejött a Sajtóhadiszállás, amelyet közvetlenül a Vezérkari Főnökség alá rendeltek. A britek már ezt megelőzően létrehozták a kormány irányítása alá tartozó War Propaganda Bureau-t, melynek jóval kiterjedtebb feladatköre volt a fentebb említett Sajtóhadiszállásnál, s amely az elkövetkező időkben meghatározta az antant propagandatevékenységét. A felügyeleti szervek cenzúrázhattak bármely sajtóterméket, haditudósítókat alkalmaztak, közülük sokan ismert és közkedvelt írók, újságírók, művészek voltak. Magyarországon például, Molnár Ferenc, Gyóni Géza, Móricz Zsigmond, Rippl-Rónai József, Mednyánszky László, Bartók Béla, Kodály Zoltán végeztek így vagy úgy háborús propagandatevékenységet.
Az antant propagandájának egyik központi üzenete az volt, hogy a központi hatalmak államai nem felelnek meg a demokrácia kritériumainak, államberendezkedésük elmaradott, túlságosan konzervatív és elnyomó jellegű. Hirdették mindezt annak ellenére, hogy az ő szövetségesük volt a cári Oroszország, amely nem éppen tőről metszett demokratikus viszonyairól volt nevezetes. Emellett az ellenfél katonáit sok esetben barbárként (a német katonákat gyakran hunokként aposztrofálták) vadállatként ábrázolták, s minden emberre veszélyes lényekként mutatták be őket. Ennek az volt a célja, hogy létrehozzon, meghatározzon egy közös ellenségképet, tehát hogy az ország minden egyes állampolgára személyes ellenségének tartsa, és gyűlölje a központi hatalmak katonáit. Úgy ábrázolták az ellenséget, hogy alapvető jellemzői, ismertetőjegyei, például a német csúcsos rohamsisak, felismerhetőek legyenek a plakátokon, s azok már eleve negatív gondolatokat ébresszenek a szemlélőben. Emellett intézményesítették a hazugságot, amelynek keretében több olyan esetet is „költöttek” amelyeknek egyáltalán nem, vagy csak kevésbé volt valóságtartalma. Gondolunk itt a Lusitania elsüllyesztése, vagy Edith Cavell nővér kivégzése körüli németellenes propagandahadjáratra, hogy Belgium „megerőszakolásáról” már ne is tegyünk említést. Mindezzel szemben a központi hatalmak, s kiemelten a Monarchia, mint azt fentebb említettük nem sokat törődött a gyűlöletkeltéssel, mint propagandaeszközzel, így ez a műfaj nem volt releváns Magyarországon sem. Ha volt is rá példa, az az antant propagandához képest mindenképpen gyerekcipőben járt. A Monarchia propagandatermékei mindenekelőtt nevetséges színben próbálták meg feltüntetni az ellenséget, s nem a gyűlöletre koncentráltak. Így született meg a vodkát vedelő orosz cár képe, vagy éppen a hazájából egy sertés hátán menekülő szerb uralkodó ábrázolása. Egy dolog azonban közös volt, mindkét oldal propagandatevékenységében: mindkettő a tömegek befolyásolási szándékával született meg.
Folytatása következik
Balogh Gábor
(A borítókép a Várkert Bazár Európai testvérháború 1914–1918 című kiállítása, propagandatermében készült.)
