„A románok magyarellenessége antagonisztikus ellentétből ered”
Borsi-Kálmán Béla történésszel, az ELTE docensével a román nemzet 19. századi születéséről és Románia első világháborús szerepéről beszélgettünk.
Mekkora volt a román nép lemaradása a 19. század közepén?Egy olyan nemzedékról, pontosabban politikai elitről van szó, melynek többsége a Balkánról, főként Thesszáliából és Epiruszból évszázadokon át beszivárgó makedorománok, illetve a Konstantinápolyból érkező fanarióta fejedelmek görög kíséretének az őshonos bojársággal összekeveredett leszármazottja volt. Szimbolikus módon nagyjából 1830 és 1850 között került sor arra, hogy ezek az emberek tömegesen átöltöztek török ruhákból, fezekből, kaftánokból európai öltözékbe. Emellett a tehetősebb családok gyermekei az 1810-es évektől elég tekintélyes számban – százas nagyságrendben – mentek Nyugatra, leginkább Franciaországba tanulni. Ők vitték haza román földre a nyugat-európai műveltséget, politikai eszméket, belőlük lett az új elit, amely Konstantinápoly helyett fokozatosan Bukarestbe és Jászvásárra tette át a román politikacsinálás székhelyét.Bukarest központi szerepe mennyire volt magától értetődő?Bukarest az Erdélybe és a Lengyelországba vezető kereskedelmi út fontos állomása volt már a középkor óta. Ám a 17-18. században kiderült, hogy stratégiailag, román nemzeti szempontból a város nem volt jó helyen. Ugyan a Török Birodalommal kötött szerződések – az ún. kapitulációk – értelmében a fejedelemségekben nem volt szabad muszlim temetőket, mecseteket, türbéket, dzsámikat létesíteni, és a sztambuli nagyurak nem szóltak bele a vallásgyakorlásba sem, de török erődök sorakoztak nem messze a várostól végig a Duna partján. A reguláris hadsereget Moldvában és Havasalföldön is oszmán-török sugalmazásra fokozatosan elsorvasztották, a törökök, ha akartak, pillanatok alatt Bukarestben teremhettek. Mivel Moldva és Havasalföld közül mindig az utóbbi volt erősebb, amikor 1859-ben létrejött a két vajdaság közötti perszonálunió, majd a Dunai Egyesült Fejedelemségek fölvette a Románia nevet, Bukarest lett a főváros. Az 1858-as párizsi egyezmény előírta, hogy a két fejedelemséget geostratégiai okokból egyesíteni kell: francia és angol érdek szerint egy tamponállamra volt szükség, hogy gátat vessenek az orosz seregek, de külön parlamenttel és adminisztrációval. Az azonban nem szerepelt a megállapodásban, hogy nem lehet közös, személy választott a fejedelem. Ezt a kiskaput használták ki a roman politkusok, ami hatalomtechnikailag olyan leleményes húzás volt, hogy még Kossuth Lajos is elismerését is kivívta.Honnan ered a létrejövő új ország, Románia neve?A szót először újgörög nyelven – ami az írásbeliség és magaskultúra nyelve volt legalább százötven éven át – egy görög nyelvész írta le egy Bécsben kiadott ismeretterjesztő művében, 1816-ban. De maga a fogalom már az 1700-as évek utolsó harmadában Nagy Katalin és Nagy Frigyes kabinetjeiben is felbukkant. 1862-ben Cuza fejedelem egyesítette a két parlamentet, ettől fogva beszélhetünk hivatalosan is Romániáról. Pontosabban „Ó-Romániáról”, mert a roman nemzeti törekvésekben ez még csupán az ún. „kis egyesülés” volt, amelyet természetesen a „nagynak”, vagyis Nagy-Románia 1920-as megvalósításának kellett követnie.Ahogy az első világháború éveiben láthattuk, az egységes Románia nagyon gyorsan erős nemzeti öntudatra tett szert. Mi adta az identitás alapját?A román parasztságnak nem volt semmilyen román „nemzeti“ öntudata sem Erdélyben, sem a két vajdaságban, Ám 50-60 év alatt a semmiből egy olyan masszív. modernnek nevezhető nemzettudat épült ki, amely az európai történelem- társadalom- és ideológiai fejlődés egyik legnagyobb teljesítménye. Az erdélyi román intelligencia jeles képviselői olyanokból álltak össze, akik még magyar iskolákban kapták meg az alapokat. A nemzeti identitás zömében légből kapott, legalábbi tudományosan kevéssé bizonyítható elképzelésekből lett felépítve. Például a román nyelv valós hasonlósága az olasz és a latin nyelvhez azt a képzetet erősítette, hogy a románok a rómaiak egyenesági utódai. Ehhez kapcsolták aztán az ún. dákoromán elméletet is. A római örökséget a modern régészet eszközeivel soha nem tudták kielégítően igazolni, s eleve kérdéses, hogy egy olyan távoli provinciában, amilyen az ókori Dácia volt, 165 év alatt ugyanolyan összeolvadás következzék be a római telepesek és a dák őslakosok között, mint amilyenhez Galliában és Hispániában közel négyszáz évre volt szükség. Ám ettől függetlenül a modern nemzettudat alapjává lett és maradt mindmáig.Mi állt a román nép első világháború előtt felerősödő magyarellenességének hátterében?A történelmi Magyarország területén az erdélyi parasztság mintegy 58-60 százaléka román nemzetiségű, az erdélyi románok 90-95 százaléka viszont paraszti státuszú volt. Ez a jelentős tömegű népesség a korabeli közvélekedés és szokásjog szellemében nem léphetett fel negyedik erdélyi „rendi“ nemzetként, az egyenjogúság tehát társadalomtörténeti és politikai értelemben egyaránt hiányzott. A románok úgy vélték, ebbe a hátrányos helyzetbe csak és kizárólag jogfosztás, hódítás illetve elnyomás következtében kerülhettek – hiszen ha ők a rómaiak leszármazottai, jóval régebben is élnek Erdély területén, mint a magyar honfoglalók! Ez pedig eleve magyarellenes érzelmeket szült. Leegyszerűsítve: az lett a toposz, hogy a magyar a nemes, a bocskoros paraszt pedig a román. Nem számoltak azzal, hogy meglehetősen sok román eredetű család került be az erdélyi arisztokráciába, amely természetesen magyar tudatú lett, vagyis elveszett a román politikai törekvések számára,Hogyan került olyan helyzetbe Románia, hogy az első világháborút követően az ország alapterülete csaknem megduplázódjon?Különös módon a románok valahogy mindig ösztönösen megérezték, hogy éppen melyik oldalra kell állni. Konkrétan az első világháború esetében: I. Ferdinánd király miniszterelnöke, Ionel Brătianu 1916 augusztusában, pár nappal a mindent – vagyis a szövetségesnek számító Osztrák–Magyar Monarchia elleni hadüzenetet is – eldöntő augusztus 27-i Koronatanács előtt, borotválkozás közben megjegyezte: most érkezett el a nagy történelmi pillanat, amit meg kell ragadni. Vagy eljön a román nemzeti feltámadás ideje, vagy az ország összeroppan Nagy-Magyarország és Nagy Bulgária szorításában. Románia ennek a felimerésnek a jegyében döntött az Antanthoz való átálláshoz, a trianoni mesébe illő területszerzés pedig ennek a szerencsével párosuló politikai intuíciónak szinte egyenes következménye lett. A román kollektív emlékezetben jogosan „Nagy-Románia atyja“ gyanánt szereplő Brătianu történelmi és lélektani érzéke tehát aligha vitatható. A sztambuli fanarióta „bizantinus“ politkacsinálás fortélyait szinte génjeiben hordozó Brătianu kockáztatott és nyert. Azt azonban csak az elkövetkező évszázadok történései világíthatják meg, hogy az 1920-as diadal nem volt-e egyszersmind túlnyerés is, s nem lett volna-e szerencsésebb mind a román–magyar kapcsolatok szemszögéből – s persze az egész térség valamennyi népe és nemzetfejlődése számára – ha a román elit nem a francia államnemzeti modell megvalósítása mellett kötelezi el magát, hanem valamilyen más, mondjuk föderatív megoldásban gondolkozik.
