A modern török öntudat születése
Búr Gábor történésszel Törökország első világháborús részvételéről, V. Mehmed szultán személyiségéről, valamint a török-magyar fegyverbarátságról beszélgettünk.
Nagyhatalmi tényező volt Törökország az első világháborúban?
Törökország Nagy Szulejmán uralkodása után folyamatos lejtmenetbe került. A 16. században még talán a töröké volt a legerősebb hadsereg a kontinensen. A kissé talán elfogult turkológusi vélemény szerint a török had erősebb volt, mint az összes többi európai együttvéve. Ez előny aztán a 19. századra teljesen elolvadt, sőt Törökország, a népszerű fordulattal élve „Európa beteg emberévé” vált, nagyjából oda csúszott le, ahonnan az egységes Olaszország felkapaszkodott. Az egykori fényes birodalom már nem volt komolyan vehető tényező. Ennek ellenére az orosz-török háborúk sorozata bebizonyította, hogy teljesen mégsem szabad leírni a törököket: a hatalmas Oroszország valósággal rázúdult az Oszmán Birodalomra, ennek ellenére csak alig tudott fölénybe kerülni.
Miért a központi hatalmakhoz csatlakoztak a törökök?
Igen egyszerű az ok: az antant nem tudott mit ajánlani Törökországnak. Nagyjából úgy, ahogy Romániának a központi hatalmak nem tudtak kínálni semmit – nem tudták felajánlani például Erdélyt. Várható volt-e vajon, hogy a törökök a britektől visszakapják Ciprust és Egyiptomot? A válasz egyértelműen nem. A németek viszont tudtak mit kínálnia a törököknek, és ez el is döntötte a kérdést.
Élt ekkoriban valamiféle török birodalmi gondolat?
Nem igazán volt realitása, hogy legalább az elveszett területeket visszaszerezzék. Annak már inkább, hogy a még meglévő országot ne engedjék feldarabolni. Bár II. Abdul-Hamid szultánnak voltak olyan törekvései, hogy az iszlám hit nevében egy alapvetően muszlim-török, muszlim-arab népességű birodalmat hozzon létre. Egy egészen Délkelet-Ázsiáig terjedő birodalomban gondolkodott, élén saját magát kalifaként – minden muszlim vezetőjeként – elképzelve. Ennek azonban nem volt valóságalapja.
Milyen kép él Törökországban az első világháborúról?
Élénken érdekli őket a korszak. Az átlagtörök rengeteget tud Gallipoliról, Kemal Atatürkről ugyancsak. Aki a mai Törökországban múltja nagyságait keresi, annak az első világháború megkerülhetetlen. Világnézettől és pártállástól függetlenül ez az az időszak, amelyben minden török meg tudja találni a nemzeti büszkeséget. Ha atatürki szellemben tekintjük a történelmet, a modern Törökország valahol Gallipolinál született meg. Gondoljunk csak bele: egy viszonylag kis ország ellen tudott állni a hatalmas angol és francia birodalmaknak. Manapság a törökök azért szeretnek korábbra is visszakacsintgatni, így ismét egyre inkább előkerül az oszmán-török nagyság felidézése.
A török-magyar fegyverbarátságnak első világháborús szálai is vannak.
Ennek nagy hagyománya van a magyar politikában, hiszen egészen Thököly Imréig és II. Rákóczi Ferencig visszavezethető a kapcsolat, és a 19. században is megvan ez a fajta törökösség. Például az ELTE, az akkor Budapesti Tudományegyetem hallgatói az 1877-78-as orosz-török háború alatt szolidaritási tüntetést szerveztek a törökök mellett – ami részben az 1849-es orosz beavatkozásnak volt betudható. II. Abdul-Hamid ezért cserébe az egyetemi könyvtárnak mintegy 25 corvinát ajándékozott. Az első világháború előtt Teleki Pál vezetésével épült ki az a turáni-török gondolat, ami megágyazott az első világháborús szimpátiának. A háborús szövetség következményeként bontották le például a budapesti állatkert Elefántházának minaretjét is, a szövetséges törökök ugyanis tiltakoztak, hogy az építmény sárba tiporja vallási érzelmeiket. A minaretet jóval később, csak 1995-ben építették újjá. A sokat emlegetett fegyverbarátság kapcsán azt azért le kell szögezni, hogy magyar katonák csak igen csekély számban harcoltak török földön. Valódi szövetség a németekkel figyelhető meg: Törökország ugyanis szárazföldi hadserege és flottája esetében is leginkább Németországra épített.
Az első világháború idején uralkodó V. Mehmedet sokan alkalmatlan uralkodónak tartják. Valóban gyengekezű szultán volt?
Mehmed lelkileg sérült, szerencsétlen ember volt, aki évtizedeken keresztül a háremben, az „Aranykalitkában” lakott, gyakorlatilag házi őrizetben töltve élete legnagyobb részét. Emiatt enervált, komoly döntések meghozatalára alkalmatlan emberré vált, aki ugyanakkor rendkívüli műveltséggel rendelkezett. Mehmed a sors szeszélyének folytán nem éppen a számára legmegfelelőbb helyre került. A legtöbb róla készült kép mellékszereplőként jeleníti meg – még akkor is, ha éppen ő áll a középpontban.
Mehmed mennyiben tehető felelőssé az örmény népirtásért?
Semennyire – annál inkább az ifjútörök mozgalom és a szárba szökkenő török nacionalizmus. A háború, és a törökök megaláztatásai voltak az igazán fontos kiváltó tényezői annak, hogy a folyamat ilyen drámaivá, népirtássá vált. Ez persze ma érzékeny pont Törökországban, nem nagyon érdemes feszegetni. Ha Gallipoli büszkeségre okot adó élmény, az örmény népirtás kapcsán inkább a homokba dugják a fejüket.
