A Déli-Kárpátok partizánvezére
Maderspach Viktor regénybeillő, gazdag életutat járt be. Az I. világháború kitörése után a keleti fronton harcolt, majd onnan hazatérve, 1916-ban Erdély déli hegyvidékeinek határszorosait védte a betörő román hadsereggel szemben.
A vadász, gépészmérnök és földbirtokos Maderspach Viktor a Déli-Kárpátok szülötte, 1875-ben, a Hunyad vármegyei Iszkronyban látta meg a napvilágot. Családja Tirolból származott, eredetileg a német Mudersbach nevet viselte. Ősei a 18. században Ulmból érkeztek hajón, felmenői között a bányászat kiváló szakembereit találjuk. A család egy része az erdélyi Oravicabányán, és Ruszkabányán lelte meg új hazáját, utóbbi helyen vasgyárat hoztak létre, ami a reformkori Magyarország egyik legjelentősebb ipari létesítményének számított. A család kiemelkedő tagja, Maderspach Károly nevéhez egy világszabadalomnak számító újítás is fűződik: ő tervezte meg az első vonórudas ívhidat a lugosi Temes-szakaszon, majd ezt követően Csernahidán és Karánsebesen is. Kevesek számára ismert, hogy a budapesti Lánchíd tervezésére is nyújtott be pályázatot, amelyet kis híján meg is nyert. A család német származása ellenére hamar magyar érzelművé vált, így az 1848-49-es szabadságharcban is fontos szerepet játszott. Maderspach Ferenc, a Délvidéken számos győzelmet aratott a szerbek felett, életét adta a magyar szabadságért. Ebben az időben a ruszkabányai ipari komplexum a fegyvergyártás legfőbb kiszolgálója lett, az erdélyi hadsereg ellátásában fajsúlyos szerepet vállalt. Bem tábornok a szabadságharc bukása után a Maderspachoknál lelt menedéket törökországi emigrációja előtt. Maderspach Károly feleségét, Buchwald Franciskát Haynau katonái megalázták, egész életében a magyarok ellenségei elleni szembenállásra nevelte leszármazottait.
Maderspach Viktor tehát felmenőitől megörökölte a magyar haza iránti olthatatlan szeretetet. A Zsil-völgye vidékére, a Retyezátra, a Páreng-havasokra kiterjedő terület családja tulajdonát képezte, több mint kétezer hektáron. Az itt található bányákban vasércet és feketeszenet termeltek ki, valamint a Maderspach-uradalomhoz tartozott még egy fűrészüzem és egy mészégetőtelep is Banica községben. Ez a vidék már a 20. század elején is többségében románok lakta területnek számított, a magyarság szórványokban élt itt. Jókai a Fekete gyémántok című regényének cselekménye is itt játszódik.
A fiatalember szellemi és fizikai adottságainak köszönhetően kiváló sportoló, és jó tanuló hírében állt. Mérnöki tanulmányokat folytatott külföldön, majd miután gyakorlati ismeretek megszerzésének céljából rengeteget utazott – az Amerikai Egyesült Államok erdeit járta, Kanadában, Törökországban, és még Afrikában is megfordult – ezután hazatért Iszkronyba. Világismeretének és mérnöki tudásának gyarapítása miatt fontos időszak volt ez az életében. A magyaron kívül még hat idegen nyelvet elsajátított: németül, angolul, franciául, olaszul, románul és törökül is beszélt. Jól ismerte az őt körülvevő világot, vadászatai révén a Déli-Kárpátok szinte minden szegletét feltérképezte. A vadászirodalom klasszikusai közt tartjuk számon alábbi címen megjelent írásait: Páreng-Retyezát: vadászataim a Déli-Kárpátokban, Havasi vadászataim. Könyveit saját rajzaival illusztrálta.
Amikor kirobbant az I. világháború, Maderspach Viktor önként jelentkezett a frontra. Hamarosan bátorságának és merész bevetéseinek köszönhetően a keleti hadszíntéren huszár főhadnaggyá léptették elő. 1916 augusztusában éppen szabadságát töltötte otthon, amikor értesült Románia antant oldalán történő hadbalépéséről. Kisvártatva a román hadsereg megkezdte Erdélybe történő benyomulását. Maderspach kérvényezte, hogy odahaza maradhasson, amit ezredének vezetője, Stavinszky parancsnok el is fogadott.
Előbb családját helyezte biztonságba, majd felkészült otthona védelmére. Rendkívül kiváló földrajzi helyismeretének köszönhetően megbízták azzal, hogy szervezzen szabadcsapatokat, és vegyen részt a honvédő harcokban. Ennek a parancsnak maradéktalanul eleget is tett. Harcosai hamarosan kiérdemelték az „oláhölő” címet. Partizánosztagait soknemzetiségű harcosokból verbuválta (fatelepéről jött olaszok, bosnyák muzulmánok, sőt még román pásztorok is csatlakoztak hozzá), akik rendre meghátrálásra késztették a beözönlő ellenséget, mintegy 2000 román katonát kötöttek le a Déli-Kárpátokban. Maderspach vadászszenvedélyét ezúttal otthona védelmére korlátozta. Erről így vallott: „Egy szarvastehenet lőhettem volna, de vadászerkölcseim még a háborúban sem vadultak el annyira, hogy erre a barbárságra vetemedtem volna”. Felderítő csapatainak rajtaütésszerű támadásai sikerrel jártak. Maderspach Viktor jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a románok kiszoruljanak Erdély déli határvidékéről. Partizánjaival részt vett a december 7-i bukaresti bevonulásban is, s egészen a Fekete-tengerig űzte a románokat. Utólag így írt erről visszaemlékezésében: „Ez volt csak „az igazi háború, ahol mindenki érezte, hogy a haza szent rögének és a családi tűzhelynek védelméről volt szó”. 1917-ben tért haza Iszkronyba. A háború végén, 1918–19-ben Kratochvil Károly seregében harcolt, a Székely Hadosztály katonájaként, és főként a Mátészalka körüli harcokban jeleskedett. Háborús visszaemlékezéseit 1930-ban vetette papírra, Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig című írásában. Érdekfeszítő, személyes hangvételű könyve a világháborús irodalom egyik kevesek által ismert remekműve.
A trianoni békeszerződés után immáron román állampolgárként egy nyugodt pillanata nem lehetett. A bosszúra szomjas román hatóságok folyamatosan provokálták, zavarták mindennapjait, amíg véglegesen el nem űzték. Így történt, hogy iszkronyi házába 1921-ben, egy májusi estén két román ügynök érkezett, akik közül az egyiket egy szóváltást követően puszta kézzel megölt, míg a másikat súlyosan megsebesítette. Ezután háziköntösben, mezítláb menekült a cudar időjárási körülmények közt a hegyeken keresztül. Megmaradását annak köszönhette, hogy harcedzett, és a hegyi terepet jól ismerő vadászként erejét megfelelően tudta felhasználni. 9 nap után jutott el Magyarországra, viszontagságos útját a Menekülésem Erdélyből című visszaemlékezésében vetette papírra.
Maderspach Viktor nem sokáig tudott tétlen maradni, hamarosan kulcsszereplőjévé vált a nyugat-magyarországi felkelésnek, majd legitimistaként IV. Károly sikertelen visszatérési kísérletében is részt vállalt, amiért később rövid időre internálták. 1922-es szabadulása után Pest környékén telepedett le, és a zempléni erdőben mérnöki munkát vállalt Windischgrätz Lajos herceg megbízásából. A természetben lelte meg nyugalmát, a két világháború közötti időszakban Kis-Ázsiába ment, hogy erdőfelmérésekben vegyen részt. Ez a viszonylag nyugodt élet egészen 1940-ig, a II. bécsi döntésig tartott. Maderspach Viktor már a 66. életévét is betöltötte, de kérte, hogy részt vehessen az erdélyi hadműveletekben. Debrecen mellett az őt szállító gépkocsi balesetet szenvedett, és az ott szerzett súlyos sérüléseibe halt bele később, 1941. október 3-án.
Az utolsó akcióhőst, a rendkívül kalandos életutat magáénak tudható Maderspach Viktort ma is nagy tisztelet és megbecsülés övezi Erdélyben és hazánkszerte.
Hollósy Katalin
