Wilson 14+9 pontja és a „Kommentár” hatásai

Az első világháború után a Wilson vezette Amerikai Egyesült Államok egy új és igazságos világot hirdetett meg, de ezt végül nem sikerült megvalósítani.

Wilson nem tekintette magát nemzetközi szakértőnek. 1913-as beiktatása előtt ő maga jegyezte meg barátainak: „A sors fintora lenne, ha kormányomnak elsősorban külügyekkel kellene foglalkoznia”. Amikor az Egyesült Államok az antant oldalán társult hatalomként csatlakozott a világégéshez, az elnök létrehozta az Inquiry nevű szervezetett, amelyben 150 szakértő tudós tevékenykedett. A szervezet székhelye az Amerikai Geográfiai Társaság new york-i épülete volt, vezetői pedig Wilson személyes barátai, House ezredes és dr. S. E. Mezes voltak, akik azt a feladatot kapták, hogy a legnagyobb részletességgel dolgozzanak ki egy „igazságos” békét, amely nem a „zsákmányszerzésen” alapul. Történelmi tévhit tehát, hogy a párizsi békekonferenciára az amerikai delegáció felkészületlenül érkezett volna: épp ellenkezőleg, ők voltak a legfelkészültebbek, az amerikaiak naprakész információkkal és térképekkel rendelkeztek. A brit diplomáciatörténész, Harold Nicholson, aki követeként volt jelen Párizsban, megjegyezte: „Ha a békeszerződés tervezetét egyedül az amerikai szakértők készítették volna, az lett volna a valaha készült legbölcsebb és egyben legtudományosabb dokumentum”.

Az amerikai delegáció sikere viszont vezetőjükön, Wilsonon állt vagy bukott, és ahogy Arthur Balfour, brit külügyminiszter is megállapította az elnök „meglehetősen pontatlan. Kétségkívül nagyszerű szónok, de nagyon rossz tervező”. Tizennégy pontos „béketervét” Wilson 1918 januárjában sem az angolokkal, sem a franciákkal nem egyeztetve, sebtében állította össze, hogy szembeállítsa a Lenin vezette oroszországi bolsevikok programjával. Leninék, akárcsak Wilson, egy „új” és „igazságos” világot hirdettek meg és kísértetiesen hasonló elveket követeltek. Lenin szavai párba állíthatóak Wilson 14 pontjával: „bármilyen békemegállapodásnak a népek önrendelkezési jogán kell alapulnia”. Az elnök híres 14 pontja se volt kőbe vésve, maga Wilson is folyamatosan változtatott rajta. Már február 11-én „négy alapelvvel” egészítette ki, szeptember 27-én pedig „öt részlettel”, amelyek közül az első igazságos elbánást ígért a legyőzött hatalmaknak. A Német Császárság 1918 őszén még mindig hatalmas, 9 milliós hadsereggel rendelkezett, amely a keleti fronton megverte az oroszokat, és rendezett visszavonulást hajtott végre a nyugatin. A német hadvezetés viszont tudta, hogy az Egyesült Államok hatalmas és frissen csatlakozott hadseregével szemben csak ideig-óráig tudja tartani a versenyt, de a wilsoni elvek mentén Németország számára lehetővé vált a vesztes háborúból való kihátrálás, hogy Elzász-Lotaringiától eltekintve még csak területet sem kellene vesztenie.

A központi hatalmak fegyverszüneteit megelőző napokban, október 29-én viszont House ezredes titokban tárgyalásokat folytatott Clemenceau-val és Lloyd George-dzsal és „Kommentár” néven megváltoztatták a wilsoni béketervet. Minden baj forrása ez a Kommentár volt, amely az eredeti 14+9 pontból gondosan kigyomlált mindent, ami előnyös lehetett volna a központi hatalmak számára és előrevetítette az árnyékát mindannak, amit Wilson kerülendőnek tartott, az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolását, Németország gyarmataitól való megfosztását, Poroszország „lengyel korridorral” történő kettévágását és a német ipari régió, Szilézia Lengyelországhoz csatolását. A „kárpótlásból” iszonyatos összegű „jóvátétel” lett, és ahogy ezek a kifejezések mutatják, a németeknek, osztrákoknak és magyaroknak háborús bűneik miatt is „vezekelniük” kellett. A vesztesek bűnössége burkolt módon benne volt már a 14 pontban is, de a győztesek „jutalmazása” és a legyőzöttekre kiszabott „büntetés”, amelyet a Kommentár tartalmazott, Wilson 23 pontos, eredeti tervezete elutasította.

A Kommentárba az elnök beleegyezett, mit sem törődve azzal, hogy ez szembe megy eredeti terveivel. Az utókor Wilsont „nemtörődömséggel” szokta vádolni, de az igazság az, hogy az elnök napról napra tanult bele a nemzetközi politikába és ezzel folyamatosan változtak a nézetei. Wilson utópisztikus nézeteit az első világháború véres valósága lassan reálpolitikává alakította át. Az 1918 szeptemberi harcok az amerikaiaktól súlyos áldozatokat követeltek, amely mély nyomot hagyott a Fehér Házban székelő főparancsnok lelkében, akinek erősödő németellenes érzelmei még jobban elmélyültek az októberben megkezdett tárgyalások során.

Wilson a Népszövetség létrehozására tett brit javaslatot eredetileg különösebb lelkesedés nélkül fogadta, de később az ügy megszállottja lett, amelynek két szerencsétlen következménye lett. Először is Wilson meggyőzte magát arról, hogy személyesen kell Európába utaznia, hogy a Nemzetek Szövetsége létrejötténél saját maga „bábáskodhasson”. Ez viszont azt jelentette, hogy a gondosan felépített „olimposzi” képe, az európai hatalmak civakodásaitól távol álló istenség, aki csak akkor avatkozik be, ha a felek holtpontra jutnak, leomlott. John Keynes helyesen jegyezte meg: „Wilson közvetlen közelről korántsem volt olyan lenyűgöző”. Másodszor külügyminisztere, Robert Lansing arról tájékoztatta az elnököt, hogy a Népszövetség létrehozására vonatkozó javaslata az Egyesült Államok alkotmánya alapján egyezménynek számít, vagyis azt az amerikai törvényhozásnak is jóvá kell hagynia. Wilson ezért úgy döntött, hogy Párizsban végső megállapodást fog tető alá hozni, hogy azt utána otthon is keresztül tudja vinni. A központi hatalmak – akiket már amúgyis becsaptak a békekötés alapelveinek megváltoztatásával – nem vehettek részt a „béketárgyalásokon”, hanem kész tények elé állították és felszólították őket, hogy írják alá a kész dokumentumot – vagy folytassák a háborút. Ez utóbbi lehetőség azonban már szóba se jöhetett, mert a szövetségesek ekkora már stratégiai fontosságú pontokat foglaltak el a központi hatalmak országainak területén.

Ettől függetlenül meg kell jegyezni, hogy a „béketervről” az amerikai küldöttség között sem volt teljes az egyetértés. John Foster Dulles, az amerikai békedelegáció tagja, aki az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc alatt az Egyesült Államok külügyminisztere volt, nagyjából helyeselte a vesztes hatalmak megbüntetését. House ezredes Wilson eredeti pontjait támogatta, azok kiegészítéseit nem, nézeteltérésük pedig a „békekonferencia” után együttműködésük végét jelentette. Wilson kelet-európai ügyekben illetékes tanácsadója, Robert H. Lord a központi hatalmak radikális megsemmisítő megbüntetését támogatta. Lansing külügyminiszter viszonylag hamar felismerte, hogy hatalmas hiba volt a tárgyalásokból kizárni a legyőzötteket, és arra következtetett, hogy Wilson betű szerint és lényegüket tekintve is elárulta saját terveit. Bírálata nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az elnök 1920 elején elbocsátotta hivatalából. Az amerikai küldöttség „terepmunkásai”, mint a későbbi elnök Herbert Hoover, a diplomata Nicholas Roosevelt, Harry Hill Bandholtz vagy Tasker H. Bliss tábornok, akik egy-egy adott válságrégióban személyesen voltak jelen, együttesen szembe mentek az elnök elképzelésével, ők ugyanis testközelből tapasztalhatták meg a „győztesek” vesztesek kárára elkövetett zsákmányszerző és fosztogató tevékenységét. A monarchia „győztes” utódállamai és az olaszok nemcsak a sokszor önkényesen megszállt területeket fosztották ki, hanem nemzetközi és amerikai segélyszállítmányokat is akadályozták és módszeresen fosztogatták.

A „párizsi végkifejlet” az amerikai ifjúságnak is csalódást okozott. William Bullit, az Egyesült Államok későbbi párizsi, majd moszkvai nagykövete indulatos levelet írt Wilsonnak: „Mélyen sajnálom, hogy nem harcolta végig a harcunkat, s hogy oly kevéssé hitt a Föld népeinek millióiban, olyanokban, mint én, akik hittek Önnek. Kormányunk most hozzájárulását adta ahhoz, hogy a szenvedő népek új elnyomásnak, új alávetettségnek, új szétszabdalásnak – egy újabb évszázadnyi háborúnak – szolgáltassanak ki.” Wilson elnöki stábjának más fiatal képviselői is, mint a történész Samuel Eliot Morison, a későbbi külügyminiszter Christian Herter és a leendő külügyminiszter-helyettes, Adolph Berle, ugyancsak „szakítottak” mesterükkel. Az ekkor már nagy tekintélyű Walter Lippmann ezt írta: „Megítélésem szerint a békeegyezmény nemcsak méltatlan, kicsinyes és rosszhiszemű, de a legmesszemenőbbig meggondolatlan is”. A tényszerűség megköveteli, hogy megjegyezzük: Wilson válogatott csapatának legtöbb tagja akkor és később is kitartott mellette és tevei mellett.

Wilson párizsi tevékenysége viszont felnyitotta az amerikai polgárok szemét. Az elnök többé már otthon sem volt isteni személyiség, hanem hibákban és bűnökben egyaránt bővelkedő esendő ember, aki időközben súlyos beteg is lett. Az amerikaiak, kiábrándulva Wilson utópiájából, a „normalitásba” való visszatérést követelték. Az elnök még súlyos betegen is hitt abban, hogy 1920-ban harmadjára is újraválasztják és a novemberi elnökválasztást a személyéről szóló „népszavazásnak” tekintette. Wilson betegsége miatt a választásig már nem jutott el. Saját pártja, James M. Cox ohio-i kormányzót jelölték, aki a fiatal Franklin D. Rooseveltet jelölte meg alelnökének. A republikánusok a régi vágású ohio-i szenátort, Warren G. Hardingot indították. A kampány során a demokrata jelölt tudatosan kerülte a wilsoni utópiákat, de az amerikaiak elsöprő többsége így is Hardingot választotta meg, mert olyannyira nem hasonlított Wilsonra – ő még az első világháború előtti „régi Amerikát” képviselte. Jelszava is ez volt: „Térjünk vissza a normális kerékvágásba”.

Az amerikai társadalom életében, gondolkodásban is súlyos nyomokat hagyott a „wilsoni kor”. Ez Harding elnöknek, a megválasztása után az őt ünneplő bostoni tömeghez fogalmazott beszédéből is kiolvasható volt: „Amerikának most nem hősiességre van szüksége, hanem gyógyulásra, nem csodaszerekre, hanem normalitásra; nem forradalomra, hanem restaurációra, nem sebészre, hanem nyugalomra”. Az amerikai emberek az első világháborús wilsoni tevékenység miatt megtapasztalhatták az „amerikai utópia” sötét oldalait is, így az azóta eltelt időben is kételkedően fogadják – a wilsoni elveken alapuló – az Egyesült Államok messianisztikus szerepét és az erről szóló társadalmi és politikai vita mind a mai napig mélységesen megosztja az amerikai társadalmat.

Nagy Gergely