AZ ARAB FELKELÉS

Nagy-Britannia az Oszmán Birodalomtól elszenvedett vereség után mindent megtett, hogy visszavágjon ellenfelének a szégyenteljes kudarcért. Ehhez a nemzeti függetlenség hamis ígéretével fellázította a birodalom területén élő arabokat.

Az I. világháború előestéjén az Oszmán Birodalom arabok lakta közel-keleti tartományaiban érezhetően nőtt az elégedetlenség a törökökkel szemben. A háború elején az oszmánoktól elszenvedett súlyos és megalázó vereségek után a brit külügy az arab népek elégedetlenséget a maga javára kívánta fordítani, hogy ezzel gyengítsék meg végzetesen az Oszmán Birodalmat és tehermentesítsék az antantcsapatokat a Közel-Keleten.

Lord Kitchener már a háború első évében felvette a kapcsolatot Huszeinnel, Hidzsász (a mai Szaúd-Arábia) emírjével, hogy a törökök ellen fellázítsa az arabokat. Huszein 1915 őszén a britekkel való megállapodás előfeltételéül szabta az arab országok függetlenségének elismerését. Kitchener elfogadta az emír követelését egy egységes arab állam megalkotására, de a britek támogatása kizárólag az Arab-félsziget népeinek szólt. Nagy-Britannia tehát egyáltalán nem vette számításba az Oszmán Birodalom minden arab alattvalójának felkelését.

1916. június 5-én Huszein emír formálisan proklamálta dinasztiája függetlenségét és felszólította az arabokat a felkelésre. Súlyos bűnöket rótt fel a törököknek, például hogy ártani akartak az araboknak, törökösíteni akarták a birodalmat. A felkelés első szakaszában Huszein hívei lokális sikereket értek el. 1916 nyarán több Vörös-tenger menti erősséget ellenőrzésük alá vontak, német kommunikációs helyőrségeket számoltak fel és a vasútvonalakat „zaklatták”. A kezdeti sikerek után azonban megtört a felkelők lendülete. A fontosabb erősségek bevételére ekkor még nem került sor, mert az arab felkelők nem voltak modern haderőnek tekinthetők. Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem az egész arab világ fog csatlakozni a felkeléshez. Szíria és Palesztina teljesen mozdulatlan maradt. Hat hónappal a felkelés után nem tűnt lehetetlennek, hogy a törökök visszaszerzik az összes elvesztett területet.

A felkelést ténylegesen Huszein emír fiai vezették, közülük a legjelentősebb Fejszál hadserege volt. Az antanthatalmak a felkelést pénzzel, tanácsadókkal és fegyverekkel segítették. A felkelés következő szakaszában Fejszál serege T. E. Lawrence (Arábiai Lawrence) segítségével az oszmánok megmaradt vörös-tengeri erősségeit foglalta el. Lawrence eredetileg a brit külügy összekötőjeként került Fejszál táborába, de hamarosan az emír bizalmasa és jó barátja lett. Lawrence tökéletesen beszélt arabul, jól ismerte az arab népek szokásait és kiválóan ismerte a gerilla-hadviselést. Lawrence így rövid időn belül Fejszál emír seregének vezére lett és megtanította az arab felkelőket a gerilla harcmodor alkalmazására. Ő maga is így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „A gerilla-hadviselés sokkal inkább szellemi tevékenység, mint egy szuronyroham”.

A kezdeti győzelem hatalmas lendületet adott a felkelés ügyének, mert új hadműveleti frontot nyitott, amelynek segítségével az arabok támogatást nyújthattak a megismételt brit előretöréseknek. Az arab felkelés így folyamatosan a brit háborús gépezet részévé vált. Mindezzel egy időben Lawrence vezetésével a lázadók további támadásokat indítottak az oszmán vasutak ellen. Ezek a rajtaütések egyre nagyobb mértékben pusztították a török erőket és hadianyagot, az oszmán hadseregből pedig sok arab katona dezertált.

Fejszál és Lawrence 1917 ősze és 1918 eleje között Jordániában folytatták gerilla-tevékenységüket: tovább zaklatták a vasúti vonalakat, illetve fosztogatták a térséget. A végső célt viszont, hogy a Jordán-völgyet elfoglalják, nem tudták megvalósítani. 1918 nyarán az arabok egy helyben topogtak és válaszra sem méltatták a britek újabb támadásra vonatkozó kéréseit. Egészen a közel-keleti háború végéig nem mozdultak, amikor is a brit expedíciós erők nyomában ellenállás nélkül eljutottak Damaszkuszba. 1918-ra tehát Huszein erői elvesztették a hadjárat iránti érdeklődésüket, mivel már az Arab-félsziget biztonsága garantálva volt. Nyilvánvaló, hogy a háború szükségletei tartották össze átmenetileg a briteket és az arabokat.

A felkelés utolsó felvonására a háború legvégén került sor. 1918. október elsején brit csapatok foglalták el a mai szír fővárost, Fejszál csapatai csak ezután, október 3-án vonultak be a városba. Damaszkusz elfoglalása Fejszál és apja, Huszein király számára a nemzetközi törekvések végcélját jelentette. Fejszál és a hívei meg voltak győződve arról, hogy elérkezett a kedvező pillanat az ő számukra. Az arab csapatok damaszkuszi jelenléte elhitette velük, hogy a Brit Birodalom támogatni fogja az arabok egyesítésének ügyét, méghozzá dinasztiájuk vezetésével. A britek viszont felvilágosították Huszeint, hogy az Oszmán Birodalomból elfoglalt arab területek irányításáért az antanthatalmak a felelősek.

Huszein, Fejszál és Lawrence várakozásai az egységes közel-keleti arab államról nem teljesültek. Az 1919-es versailles-i „békekonferencián” a közel-keleti rendezés ügyét súlyos vita kísérte, és a testület döntésképtelen maradt a kérdésben. Az 1920. áprilisi san remó-i konferencián a britek és franciák mandátumokat formájában felosztották a térséget: Nagy-Britannia Palesztináét és Mezopotámiáét (a mai Izrael, Jordánia és Irak területe), Franciaország pedig Szíriáét és Libanonét kapta meg. Elméletileg a mandátumok egészen addig nem számítottak érvényesnek, amíg a Nemzetek Szövetsége (ismertebb nevén a Népszövetség) meg nem erősítette őket. Persze nem meglepő, hogy a britek és franciák által uralt szervezet 1922-ben jóváhagyta őket. Az egyezmény legnagyobb vesztesei egyértelműen az arabok voltak. Nagy-Britannia és Franciaország úgy osztotta föl egymás között a Közel-Keletet, hogy nem vették figyelembe a helyi lakosság érdekeit. Arábiai Lawrence így értékelte a térség felosztását: „Ezreket hoztunk tűzbe, de nem azért, hogy megnyerjük a háborút, hanem hogy a mezopotámiai búza, rizs és olaj a miénk legyen.” Az arab világ soha nem felejtette el az ellene elkövetett árulást.

Nagy Gergely